Félve nyitottam ki szemeimet, meg sem moccantam. Hol vagyok? Ki hozott ide? Merültek fel bennem a kérdések. Mikor kitisztult minden, leesett hol vagyok. Az eső hangosan kopogott a sátor anyagán, a szél pedig lágyan simogatta azt. Oldalra fordítottam arcomat.
- Legközelebb óvatosabb is lehetnél… - Durmolta mély hangján Kris. Ott ült tőlem nem messze törökülésben, karba tett kézzel.
- Hogy kerültem vissza? – Kérdeztem tőle és lassan felhúztam, de fejembe belenyílalt. Felszisszentem s a válaszra vártam.
- Visszahoztalak. – Közelebb húzódott hozzám s a fejemről leesett vizes rongyot ismét vízbe áztatta. Nem is akartam először hinni a füleimnek.
- Te voltál az, aki megtalált? – Meredtem rá hatalmas kerek szemekkel.
- Amikor visszatértem a táborba Tao elkapott és számon kért hogy mit csináltam veled… Elmondta, hogy elindultál egyedül, én pedig utánad mentem. - Morogta és finoman visszanyomott hatalmas kezeivel fekvőpózba. Hallottam szavait, de nem jutott el tudatomig, megfogtam kezét és mellkasomhoz húztam, arcomat pedig finoman elfordítottam. Zavarban voltam.
- Sajnálom, ami délután történt. Nem akartalak megbántani. Azért indultam neki, hogy megkeresselek és ezt elmondjam… - Haraptam ajkaimra miközben elhadartam a bocsánatkérésemet, majd visszafordítottam arcom, hogy lássam Őt.
Arca semmitmondó volt, de szemeiből most mégis valami pozitív sugárzott, valami kedves s megértő.
- Legközelebb ne csinálj ilyet. – Helyezte fejemre a vizes rongyot, hogy csillapítsa hőemelkedésem. – Megijesztettél… - Mondta mély hangján. Kezét még mindig nem engedtem el, ő pedig nem húzta el.
Szavait a kinti tomboló zápor sem moshatta el, mindent tisztán értettem. Meglepett őszintesége és az, hogy ezt mondja nekem.
- Kris… - Suttogtam el nevét és éreztem, ahogy a homlokomról szemeimre húzza kecses ujjaival a rongyot, eltakarva szemem világát.
Szívem hevesebben vert, arcom égett a pírtól. Elhúzta kezét az enyémtől s közelebb hajolt hozzám, ajkaim finoman szétváltak egymástól. Valamit vártam, valamit akartam… De még én sem tudtam, hogy mit. Éreztem lélegzetét nyakamon, arcomon… Lágyan simogatta hófehér bőrömet, mint szerető gazda kedvencét. Ajkaink nem lehettek messzebb egymástól, mint pár milliméter. Egész testem remegett, de nem a láztól hanem az izgatottságtól. Pár perc volt csupán, de örökre szívembe véstem a pillanatot. Mindent félresöpörtem, csak őt hallottam… Hallottam, ahogy lélegzik, ahogy veszi a levegőt. Imádkoztam érte a szívem mélyén, hogy megcsókoljon.
- _________________! Jobban vagy?! – Rontott be hirtelen a sátorba Lucy, őt követve Tao is. Kábulatomból, álomból szinte kirobbantott a valóság. Kris távolabb rugaszkodott tőlem, gondoltam nem akarta hogy a többiek ezt lássák. Lehúztam lassan szememről a rongyot, arcom paradicsomszínét még így sem bírtam takarni.
- Igen, sokkal jobban. Sajnálom, hogyha aggodalmat okoztam nektek! – Kértem bocsánatot tőlük, Krisre néztem, aki épp akkor hagyta el a sátrat.
Lucy és Tao levetették magukról a pulóvert, jócskán megáztak. De megakarták nézni, hogy minden rendben van e velem. Hoztak nekem levest és gyümölcslevet. Természetesen jól összeszidtak, amiért eltűntem. Nem győztem bocsánatot kérni és próbáltam elmagyarázni a dolgot, de egy bizonyos idő után meguntam a magyarázkodást. Órámra pillantottam, már javában elmúlt este tíz. Elküldtem őket, de csak Lucy ment… Tao még maradt. Közelebb húzódott hozzám és lassan kezét emelte felém, meg akart ölelni.
- Nagyon aggódtam érted. – Magyarázta széttárt karokkal, emeltem kezemet és megfogtam alkarját. Így tiltakozva az ölelés ellen.
- Bocsánat… - Motyogtam orrom alatt és megbánóan lehajtottam fejem, hosszú hajtincseim lehullottak vállaimról. Láttam, hogy nem tetszett neki hogy elutasítottam őt.
- Ideje, hogy menjek. Holnap találkozunk. – Intett nekem s halvány mosoly ült arcán és elhagyta a sátrat. Gyorsan átöltöztem, ameddig még egyedül voltam, melegebb ruhákat vettem fel.
Kris jelent meg, behúzta maga után a zipzárt. Kapucniját hátradobta fejéről, finoman megrázta haját. Vizes szőke tincsei homlokához tapadtak, de csak ameddig hátra nem simította azokat.
- Még meg se köszöntem, hogy megtaláltál és visszahoztál ide. – Kezdtem neki, nagyot nyeltem mert gombóc volt torkomban.
- Köszönöm. – Mosolyodtam el kedvesen, nem akartam szóba hozni az imént történteket. Reménykedtem benne, hogy ő sem fogja. Nagyot sóhajtottam.
- Látom átöltöztél… - Jegyezte meg és elkezdte pakolni a cuccait. Látta, hogy miket hoztak nekem Taoék.
- Kérsz? – Kérdezte tőlem, kezében fogta a dobozos levest, ami még meleg volt. Voltak olyan rendesek hogy így hozták át. Hevesen bólogatni kezdtem, erre kezembe nyomta. A gőzölgő levest fogtam mancsaim közt, néztem önmagamat benne. Egy pillanat múlva már arra lettem figyelmes, hogy Kris épp öltözik. Először pulóverjét vetette le, majd azt követően a pólója következett. Akaratlanul is de végig mértem mellkasát és halvány has izomzatát. Feleszméltem, hogy mégis mit művelek azonnal elkaptam tekintetemet még a levest is kilöttyintettem.
- Hé! Miért nem tudsz szólni?! – Csattantam fel és leszorítottam szemeimet.
- Valahol csak át kell öltöznöm és mivel egy sátorban vagyunk, máshol nem tudok. – Csitegett és hátam mögött folytatta az öltözködést.
Miután kész lett leült és várta, hogy neki lássak a levesnek.
- A cd-t meghallgattad már? – Kért számon Kris, közben belekortyoltam a levesbe. Nagyon jól esett ez a forró étek ilyen hidegben, de mikor meghallottam a kérdését félrenyeltem és köhögni kezdtem. Miután sikerült túlélnem, válaszra méltattam.
- Őszintén szólva még nem. – Folytattam az evést feltűnésmentesen. – Otthon akarom meghallgatni, nem akarom hogy valaki esetleg elvegye tőlem vagy tönkre tegye… - Halkultam el, biztos hülye kifogásnak fogja tartani. Már vártam a szidásra… de nem történt semmi, csöndben ült tovább és engem nézett én pedig eközben befejeztem az evést, nem bírtam többet enni. Félreraktam a sátor szélébe.
Mivel már átöltöztem én is meg ő is, ezzel nem volt probléma. Kris oda nyúlt a lámpához és lecsavarta azt. Mindketten hálózsákjainkba bújtunk és felhúztuk annak zipzárját. Fáztam, elég hideg volt a sátrazáshoz. De mivel már a házat nem bérelte az iskola, visszamenni nem mehettünk.
Mindenki már aludt, csönd volt az egész erdőben. Csak a kinti időt lehetett hallgatni, nem beszéltünk egymáshoz. Háttal feküdt nekem, én pedig oldalra feküdtem úgy hogy hátát lássam. Már biztos alszik, gondoltam. Őt bámultam, nem bírtam levenni róla a szemeimet. Nem tudtam érzéseimet kategorizálni, nem tudtam mit érzek iránta…
Finoman, óvatosan oda csusszantam hátához és kezeimet neki támasztottam gerincének. A közelében akartam lenni. Nem csak azért, hogy felmelegedjek… Más érzés vonzott…
Bátorságot vettem magamon. Bordái mentén csúsztattam kezemet egyenest mellkasára, átöleltem. Féltem, hogy felébred és leszid érte.
De nem érdekelt, ezt akartam. Őt ölelni, hozzábújni…. Pár másodperc múlva már el is aludtam. Közelsége megnyugtatott, levegővétele pedig olyan volt akárcsak kisgyermeknek a mese.
Mit sem tudva még akkor, de ébren volt.
Ébren volt és hallgatta lélegzetvételem és számolta szívem dobbanásait…~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése