In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 7.

Oldalamra fordultam és nagyot nyújtózkodtam ágyamban. A nap reggeli sugarai simogatták meg orcámat, a tegnapi vihar teljesen elvonult. A rossz idő helyét egy kellemesebb, hűvösebb őszi vette át. Ébredezésem közepette Lucy-t figyeltem. Összeszorult a szívem, amiért meggyanúsítottam. Felültem ágyamon és kezeimet az ég felé emeltem. Bevillant a tegnap esti pillanat mikor Kris közel hajolt hozzám s a fülembe suttogott. Arra lettem figyelmes, hogy karomon a bőr libabőrös lesz. Egész testemet kirázta a hideg, ahogy visszagondoltam rá. Eszembe jutott, hogy a cd-t még mindig nem hallgattam meg, de úgy gondoltam, hogy azt majd otthonra tartogatom. Tényleg nem akartam, hogy baja essen. Szobatársam is ébredezni kezdett, valahogy neki könnyebben, mint nekem. Kedves mosollyal arcán ült fel ágyán úgy, mint én. Intett egyet mellé, majd szóra nyitotta száját.
 - Miért viharzottál úgy el tegnap? – Tette fel a kérdést, számítottam rá.
- Őszintén megvallva, valami mást hittem valamiről, mint ami. – Mentettem ki magam a kérdés alól és pocakomra raktam kezemet, az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam.
- Ideje öltözni! – Szóltam rá vidáman, ő csak kikerekedett szemekkel nézett rám. Hevesen bólogatni kezdett, látszólag örült a jó kedvem miatt, csak nem tudta mire vélni. Gyorsan elkészültünk, a fürdőbe vettük az irányt. Fogmosás, fésülködés, felöltözés és egyéb tevékenységek után az ebédlőbe mentünk megreggelizni, megláttam Taot, majd a mögötte ülő Krist is. Intettem nekik mosolyogva, hálás voltam mindkettőnek a tegnapiért. Tao azonnal felállt és oda sietett ahhoz az asztalhoz, amihez leültünk. De nem tudtam vele foglalkozni, jobban lekötött valaki más… mások.
Mikor beléptem a terembe még nem láttam, de most már viszont igencsak tisztán. Kris mellett ült az a lány, akivel tegnap jött ki a szobából. A lány beszélt hozzá, de ő csak engem bámult, állát kezein támasztotta. Közben az egyik tanár felállt és elmondta a mai programot.
- Mivel ma már sokkalta jobb az idő, mint tegnap a sátrazás meg lesz tartva. – Mindenki felhördült, egyszerre örült a tömeg, majd a tanár pár pillanat múlva lecsitította őket.
- Csoportokra lesztek osztva. Tegnap este már elkészítettük a beosztásokat. – Ezt követően felolvasta a névsort, Krissel kerültem egy csoportba és egy ismeretlen lánnyal. Felsóhajtottam, nem lepett meg ez az egész.
- Csomagoljatok össze, ebéd után indulás! – Parancsolt ránk, mindenki neki indult a pakolásnak. Mi is így tettünk.
- De rossz, hogy nem egy csoportba kerültünk! – Sajnálkozott nekem Lucy, számat húztam. Szívesen lettem volna vele.
- De örülj, mert legalább Miura-val együtt lehetsz! Rájöttem ám! – Ugrott rám egy gyors mozdulattal és befogta a számat.
- Shhhh! – Szólt rám, kitört belőlem a nevetést.
- Nyugi, nem mondom el senkinek, hogy tetszik neked. – Tettem szám elé a kezemet, elvigyorodtam. A beszélgetés közepette sikeresen bepakoltunk és kiindultunk, már mindenki ránk várt.
- Később! – Intett Lucy és a japán cserediákhoz lépdelt kecsesen, én is ugyan ezt tettem csak én Kris felé lépdeltem.
- Ti ketten! – Szólt oda a tanár, de még oda se értem Krishez. – A lány, akivel letettek volna lebetegedett, ezért csak ketten lesztek. – Rácsapott Kris hátára. – Remélem nem probléma! – Nevetett fel harsányan. Ha probléma lett volna, ha nem … az se érdekelte volna kifejezetten.
- Umm… - Nyögtem ki akaratlanul és zavaromban rá se néztem a szőkére.
- Nekünk erre kell mennünk. – Mutatott előre, térkép volt a kezében. Hátrapillantottam, Tao épp az iménti tanárral veszekedett. Vállat vontam, visszafordítottam fejemet. Már arra lettem figyelmes, hogy már jó pár lépéssel maga mögött hagyott engem.
- Most miért is megyünk külön a többiektől? – Értem utol végül s neki szegeztem a kérdésemet.
- Ha oda figyeltél volna… - Forgatta meg barna szemeit. – Elmondták, hogy külön leszünk egész végig, mindenki külön helyeken lesz. Persze, nem túl messze egymástól. Az esti programot pedig majd a tábortűznél fogják közölni. – Oktatott ki. Valahogy ezt mindig is annyira szerette. Közben már javában az erdőbe sétáltunk befelé.
- És mit fogunk egésznap csinálni? – Tettem fel egy újabb kérdést.
- Te azt, amit akarsz. – Vágta rá azonnal. Megálltam, ő ismét maga mögött hagyott.
Lenyűgözött a látvány, nem is foglalkoztam most a bunkóságával. Nagy levegőt vettem, mélyre szippantottam az őszi lombok illatát. A szél finoman fújdogált, ide-oda dobálta hullámos tincseimet. Lábaimmal a sáros talajba túrtam, felemeltem mancsaimat az ég felé és elnevettem magamat.
Megfordult. Nem szólt most semmit se, csak állt és nézett engem. Fogta s haját hátrasimította egy gyors mozdulattal, arcát visszafordította.
- Menjünk. – Indult meg ismét, de most már lassabban. Kiélveztem a tiszta levegőt, tetszett hogy ennyire távol vagyunk mindentől. Több mint húsz perc séta után elértünk a táborhelyre, Kris választotta ki a sátorhelyünket. Mi érkeztünk meg legelsőként.
- Na, gyere és segíts. – Adta kezembe az egyik kelléket, hangokat hallottam már a távolból. A többiek is egyesével megérkeztek.
- Még sose csináltam ilyet. – Motyogtam és a kezembe adott tárgyat vizsgálgattam, hogy azzal pontosan mit is kellene csinálni. Kris csak rázta a fejét a butaságomon.
- Megmutatom. – Fogta kezemet és leguggolt velem együtt. – Ezt ide, utána pedig belenyomod a földbe. – Hatalmas kezét az én kicsiny kezemre helyezte. Nem is tudtam rá koncentrálni, hogy mit mond, mit magyaráz nekem éppen.
- Érted? – Nézett rám, arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Bólintottam, arcomat pír égette. Miután megkapta kérdésére a választ, felállt és felhúzta a sátrat teljesen. Nem kellett neki sok, úgy tűnt mintha jártas lett volna benne.
- Honnan tudod, hogy kell? – Próbáltam pár apróságban segíteni neki, amit azért tudtam hogy kell megcsinálni.
Az erdő csöndjét megtörte az osztály megérkezése. Csalódottan sóhajtottam emiatt, reméltem hogy később még egyedül is elmehetek valamerre körbenézni. Ekkor döntöttem úgy, hogy később egyedül is neki vágok, majd délután.
Habozott, majd válaszolt nekem.
- Apámmal régen nagyon sokat jártunk sátorozni. – Válaszolt mélyhangján és befejezte a sátrat. Szép nagy lett, ketten sőt még hárman is nagyon kényelmesen el lehetett volna benne férni.
- Ez tök jó! – Csattantam fel azonnal izgatottan. – A közeljövőben nem fogsz vele menni? – Kíváncsiskodtam.
- Nem. – Nézett rám, tekintete hűvössé vált. – Meghalt.
Szívem kővé dermedt, arcom elsápadt. Nem gondoltam volna, hogy pont ezt a választ kapom tőle. Bele sem gondoltam hirtelen az izgatottságom miatt.
- Sajnálom! – Léptem közelebb a szőke magashoz.
- Hagyd. – Fordult meg és ott hagyott.

Nem akartam utána menni, tudtam hogy most biztos jól megpiszkáltam valamit benne. Rosszul éreztem magam. Visszasétáltam a tömegbe, ahol Lucy és Tao is volt. Egész egymásra találtak, nem bántam. Az egész délután csöndben töltöttem, Krist azóta nem láttam mióta utoljára beszélgettünk. Felálltam, meguntam ezt a tétlenséget. Hiába nem akartam utána menni, kénytelen voltam. Valami késztetett rá. Vele akartam lenni...
- Te meg hová mész? – Tao ragadta meg kezemet, otthagyván Lucy-t.
- Csak sétálok egyet. – Elmosolyodtam, finoman elhúztam kezemet az övétől. – Ne aggódj. – Hagyott menni.  Elindultam egyenest előre, pár perc múltán már nem is láttam senkit se és semmit se. Csak a hatalmasra nőtt lassacskán kopaszodó őszi fákat, örültem hogy végre egyedül lehetek. Hatalmas szemekkel kutattam Kris után, de sehol sem láttam. Egyre mélyebben sétáltam az erdőbe figyelmetlenül.
Gondolatok milliói cikáztak fejemben, gondolkoztam a tegnapi támadástól kezdve az első napig mikor megpillantottam Krist s mikor összetalálkoztam Tao-val, a piros esernyő is eszembe jutott. Nem tudom mennyi idő telhetett el, azt sem tudtam merre vittek lábaim, már csak azt láttam, hogy hatalmas eső felhők keringtek fejem fölött. Nem is kellett több mint két perc és már is szakadni kezdett az eső. Azonnal hanyatt fordultam és futni kezdtem visszafelé. Egyáltalán nem volt ismerős semmi sem. Nem hittel el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok… Eltévedtem. Kétségbeesetten futottam egyedül az óriás fák között kiutat keresve. Ezalatt hatalmasakat villámlott. Féltem, féltem attól hogy többé nem találok vissza és nem láthatom Őt. Megálltam, leguggoltam egy fa tövébe és átkaroltam térdeimet, lehajtottam fejemet. Éreztem, ahogy gerincem mentén végig kopogtat a zuhogó eső.
- Szánalmas vagyok… - Suttogtam elcsukló hangon, akaratlanul is de könnyek gyűltek szemeimbe. Magamnak okoztam a bajt. Egyre jobban szédülni kezdtem, a fejem pedig sajogni kezdett. Sötétedett, s az idő még mindig nem csöndesedett. Ott ültem és csak vártam, hogy valaki megtaláljon. Éreztem, ahogy lábaim szétcsúsznak és hogy már a sárban ülök. Szép lassan minden elsötétült…

Később egy hangra lettem figyelmes, bár látni nem láttam semmit sem.
"Minden rendben lesz, ne félj..." - Csak ennyit hallottam, s ismét magával húzott a sötétség.

Nem tudtam ki volt az, aki megtalált. Nem tudom, hogy merre vitt. De úgy éreztem... bízhatok benne és a helyes irányba visz.~