Black Paradise ~ +18 (B2ST - Kikwang)

 

Hónapok óta nem voltak rendben köztünk a dolgok, egyre jobban éreztem magamban a feszültséget. Olyan megszokottá és kényelmessé vált minden, számára és számomra is. Ugyan az történt minden este. Hazajött, csókot lehelt a homlokomra és bedőlt fáradtan az ágyba. Csalódottságomat akár még egy vakember is „észrevette” volna, de Ő persze nem tette.
Egy este kinyitottam a számat, hangosan üvöltöttem vele, mint még soha…
De szeretem és nem tudom elhagyni, túlságosan magához láncolt…



Ott feküdtem a kanapén teljesen magányosan és csak a tvt bámultam, percenként elővettem a telefonomat, hogy megnézzem smsem érkezett e. De nem történt semmi, a kijelző üres volt. Bementem az sms mappába és legörgettem az elejére.

„2008.12.16. Kikwang
Most már megcsókolhatlak?”

Végre emlékezni kezdtem. Eszembe jutott az a decemberi fagyos nap, ott álltunk egymással szemben és zavaromat sehogy se tudtam leplezni. Hajammal játszottam, hogy eltakarjam paradicsom vörös arcomat, még örültem is hogy épp nem arcomat bámulta, hanem telefonját nyomkodta. A következő pillanatban smsem érkezett, csodálkozva kaptam elő és megnyitottam. Várakozva nézett rám, halvány mosoly ült arcán...
Lassan közeledett és gyönyörű ajkait az enyémre tapasztotta, egész testem lángolni és bizseregni kezdett…
Hová tűntek ezek az érzések? Hová tűnt a szenvedély? Hová…?
Gondolatmenetemből az bejárati ajtó becsapása szakított ki, valaki dühösen fújtatott. Felkeltem azonnal, hiszen megijedtem.
- Kikwang? – Néztem ki az előszoba felé és kerestem szemeimmel, majd végre megpillantottam. Ott állt és szép lassan közelített felém.
- Minden rendben? – Meredtem rá egyre idegesebben, nem tudtam mi lehet a gond.
- Nem, nincs rendben semmi. – Fáradtan leült mellém és combomra helyezte a kezét. – Belefáradtam az egészbe. – Csalódott mosoly ült arcán, nem volt az igazi boldog mosoly. Megesett rajta a szívem és közelebb húzódtam hozzá, fejét átkaroltam és mellkasomhoz húztam. Anyáskodóan, védelmezően öleltem.
- Tudni akarom mi a baj… Miért változtál meg? – Kérdeztem tőle kevésbé tolakodóan.
- Megváltozni, én? – Kerekedtek ki szemei és finoman eltolt magától. Mintha mellkasomba szúrtak volna egy hideg kést, úgy éreztem magam.
- Aki megváltozott az nem én vagyok… - Mondta halkan és felállt, ott akart hagyni.
- Nem Kikwang, most nem lesz így! – Dühömben én is felpattantam és hátába fúrtam szinte lángoló tekintetemet. – Most nem sétálsz el csak úgy, ahogy mindig tenni szoktad! – Ordítottam rá azt követően pedig ajkaimra haraptam, hogy elfojtsam a sírást.
- Tessék? – Fordult meg, mint aki nem is hallotta meg szavaimat, karba tette a kezeit. – Mondtál valamit _____________________?
Mint akit leforráztak, ott álltam lesokkolva. Elég volt, be akartam fejezni.
- Akkor én most összecsomagolok, és itt hagylak. Neked ez úgyis így jó, nekem viszont nagyon elvárásaim vannak ennél… - Indultam el s elsétáltam mellette, egyenest a hálóba. Kinyitottam a szekrényajtót és ruháimat kezdtem pakolni kifelé. Mintha egy hatalmas gombóc lett volna a torkomban, nyelni sem bírtam. Halkan sírni kezdtem, nem akartam hogy ilyen gyengének lásson. Nem akartam, hogy lássa hogy fáj és bánt a szakításunk. Hirtelen becsapódott a ruhásszekrény, a kezemet pedig ujjak fogták közre akár egy bilincs. Kikwang állt előttem és elkeseredett képet vágott.
- Nem hagyhatsz el, még nem. Szükségem van rád. – Egy gyors mozdulattal szinte „eldobott” az ágyra, testem erőtlenül zuhant a fekete ágyneműre. Kétségbeesetten néztem rá, könnyeimet törölgettem csuklóimmal.
- Szeress már! – Üvöltöttem rá, ő pedig már ott is volt fölöttem. Az ágyon térdelt és sötét szemeivel végig nézte arcom minden egyes pontját.
- „Most már megcsókolhatlak?” – Kérdezte tőlem az ismerős mondatot, én pedig csak meredtem rá fájdalmasan. Nem is tudtam, hogy Ő még emlékezik erre. Válaszolni se válaszoltam neki, csak hagytam hogy tegye amit akar…
Nem is akarta a válaszomat igazából, megcsókolt olyan szenvedéllyel mint legelőször. Éreztem, ahogy ismét fellángol bennem valami forróság, valamiféle érzelem. A vágy iránta kezdett felerősödni s egész testem felett uralkodni. Nyelve szép lassan átcsusszant az én számba, simogatni kezdte azt. Több sem kellett nekem, nyelvem vad játékot kezdett űzni az övével. Kezei egyre lejjebb simították derekamat, hideg ezüst gyűrűi összeforrtak forró bőrömmel, a felső pedig rajtam egyre feljebb tolódott egészen melleim fölé.
- Még mindig imádom a tested, elvarázsol. - Nyalta végig fülemet, belemart derekamba. Hangosan felsóhajtottam, kezeim önállóan kezdtek mozogni. Erőszakosan elkezdtem róla levenni a sötétszürke trikót, vékony ujjaimmal végig zongoráztam hasizmán.
- Ugyan így érzek… - Suttogtam neki és lábaimmal átkaroltam, magamhoz húztam. Férfiassága oda nyomódott hozzám, amitől még jobban csak kívántam őt. Szájával melleimhez hajolt, kezével kibontotta kebleimet a védelemből, féloldalas kissé huncut mosoly került arcára. Elvette kezét derekamtól és összenyomta a már fedetlen melleimet s végig nyalt rajtuk hosszan, lassan. Kéjesen nyögtem fel, próbáltam magam türtőztetni, de egyre kevésbé sikerült. Percekig csak melleim kényeztetésével foglalkozott, majd izmos felkarját éreztem tolódni hasamon egészen intimpontomig. Finoman félrehúzta a francia bugyit, amit éppen viseltem.
- Hú… - Jelezte halkan, de izgatott hangon hogy mit talált. Teljesen zavarba jöttem, piciny kezemmel lenyúltam és férfiasságát kezdtem tapogatni, finoman simogatni. Elvette kezeimet egy gyors mozdulattal és nadrágját kezdte vadul kicsatolni.
- Nem akarok többet várni. – Szólt oda férfiasan és kicsit sem nyugodt férfiasságáért nyúlt, ismét félrehúzta a bugyit és óvatosan elkezdte betolni. Hangos nyögés hagyta el torkomat, ajkaimra haraptam kínomban, lábaimmal pedig magamhoz húztam. Magamhoz láncoltam testemmel, nem akartam engedi. Tenyerét enyémhez tapasztotta és összefonta ujjainkat. Csípője hevesen mozgott előre-hátra, hangosan felhördült. Hátracsapta a fejét, sötét hajszálai az izzadtságtól összetapadtak.
- Kikwang! – Nyögtem ki nevét, amitől ő csak jobban beindult. Elengedte az egyik kezemet és a maradék ruhámtól megszabadított. Miközben egyre gyorsabban lökött bennem nyakamat harapdálta, egy óvatlan pillanatban felült az ágyon és húzott magával. Csípőmre helyezte kezeit, most már fel s le mozoghattam rajta. Teljes extázisba estem, egész testemet átadtam minden élvezetnek. Testünk összetapadt az izzadtságtól, körmeimmel egyre pirosabb csíkokat hagytam hátán.
Megtaláltam, amit elvesztettem. Az iránta érzett szenvedélyt, imádtam újra és újra élni ezt a pillanatot.
Már nem kellett sok ahhoz, hogy elérjem a csúcsot, azt a pontot ahonnan már nincs visszaút. Egész testemmel belé kapaszkodtam és rátapadtam, hagytam hogy rágyorsítson és ő is elélvezzen. Együtt mozogtunk, tökéletes volt. Hangos nyögés közepette ő is és én is elélveztünk, egymásba kapaszkodva. Férfias hangja elnyomta az enyémet és vállamba harapott. Most már csak halk morgást hallottam tőle. Ledőlt az ágyra velem együtt és fáradtan lihegett, erősen magához szorított.
- Nem hagyhatsz el. – Szólt rám én pedig végig simítottam arcát, angyali mosollyal bámultam rá.
Fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőben. Vele maradok vagy talán szakítunk…? Nem tudom. Most csak egy valamit tudok…

Végre csak Én voltam és Ő.
Senki más.~

 

In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 19.

A tegnapból szinte már semmire se emlékszem, csak arra hogy visszajöttek mind a ketten. Ott feküdtem most egyedül a sötét szobában és a plafont bámultam, már csak arra lettem figyelmes, hogy reggeledett, a nap szép lassan feltört az égboltra. Egész este egy percet sem aludtam, de ez leginkább Krisnek volt köszönhető. Mogorva viselkedése még mindig dühített s egyben elkeserített. Élettelenül, mint egy zombi úgy keltem ki ágyamból s a fürdőbe vettem az irányt, azonnal ledobtam magamról pizsamámat és a kádba vetettem testem. Megnyitottam a csapot és hagytam, hogy egész testemet eláztassa a jó forró víz, nem tellett több mint tíz-tizenöt percbe és törölközőmért nyúltam. Kiszálltam a kádból és testemet méregetni kezdtem a hatalmas fürdőszobai tükörben. Fogytam, biztosan a sok idegeskedés miatt, amit az elmúlt 3 hónapban kellett elszenvednem. Egy falatot se tudtam leerőszakolni szerencsétlen torkomon. Tiszta ruháimért kaptam, a fehérneművel kezdve húztam magamra egytől egyig a ruhadarabjaimat. Mikor kész lettem lesétáltam a konyhába és egy körtét kezdtem majszolni, telefonom megszólalt a körte pedig kihullott a kezemből és a földre zuhant.
- Francba! – Csattantam fel és felvettem a földről, telefonomért nyúltam. Ismeretlen szám volt, azokat pedig soha se szoktam felvenni. – Már csak azért se. – Mondtam gonosz vigyorral az arcomon s elutasítóan kinyomtam a telefont. De nem adta fel, újra hívott. Forgattam szemeimet és most már lenémítottam a telefont, mosogatásnak kezdtem neki. Nem bírtam, ha valaki ennyire erőszakos, közben édesanyám jelent meg az étkezőben és csókot nyomott fejemre, mosolyt csalt arcomra.
- Kicsim el tudnál menni a boltba? – Kérdezte tőlem és épp reggeli kávéját készítette. – Itt a lista. – Nyomta a kezembe, igazából nem volt választásom csak úgy tettem, ahogy kért. Befejeztem a mosogatást és öltözködni kezdtem. Kabátomat hátamra terítettem, nyakamra sálat tekertem, csizmámat pedig lábamra húztam. Kinyitottam az ajtót, arcomba hideg szél csapott és testemet azonnal kirázta a hideg. Elindultam kifelé, amikor megpillantottam egy hókupacot. A rózsáim ott hevertek élettelenül, összefagyva. Leguggoltam és lesöpörtem róla a hótömeget. Teljesen elkeseredtem a látványtól, összefonnyadtam, mint a piros szirmok.
- Sajnálom Tao. – Motyogtam szinte már magamban, felemelkedtem és kezembe emeltem a csokrot, majd a kukába dobtam.
A nap szinte még alig kelt fel, az ég pedig narancssárgás-rózsaszínes árnyalatban pompázott, a távolból pedig már lehetett látni a hatalmas hófelhőket. Nyújtózkodtam egyet, s közben zaklatóm ismét hívott. Annyira felbosszantott, hogy végül megálltam a sarki bolt előtt és felvettem.
- Hihetetlen kitartó vagy. – Szóltam bele udvariatlanul, de kicsit sem érdekelt.
- Ismersz. – Szólt bele az ismerős, mély hang. – Ideje volt, hogy felvedd, bár gondolom ezt a tegnapi miatt van. – Folytatta.
- Kris… - Sóhajtottam, el is felejtettem, hogy dühömben az egyik este kitöröltem a számát. Homlokon csaptam magam. – Ouch! – Szólaltam fel fájdalmamban hangosabban, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy  a vonal megszakadt. Bugyután néztem telefonomra, megvontam vállam.
- Az utóbbi időben ez lett a hobbid, hogy bántod magad? – Szólt hátam mögül az iménti hang, gyorsan megfordultam. Karba tett kézzel állt ott. Egy világos szín kabátot viselt, sötét farmert és egy férfi csizmát. Nyakán sál, fején pedig sapka, orrán pedig egy fekete napszemüveg ült.
- Te mégis mit keresel itt? – Kérdeztem tőle és azonnal beindultam a boltba, meg se vártam a válaszát. Már a látványa is feldühített, látni se akartam volna legszívesebben. A cetlit kezdtem olvasgatni, azonnal beugrott amikor Kris ott hagyott. Ajkaimra haraptam, hihetetlen vagyok. Összefolytak a betűk, mintha az a kis szó állt volna ott: „Sajnálom”… Lesokkoltam, mélyen belül még mindig nem tudtam megemészteni, kiheverni a dolgot.
- Jól vagy? – Lépett mellém és kihúzta ujjaim közül a sárga papírocskát. – Majd én segítek. – Mondta szinte már lovagiasan és elkezdte a halványzöld kosárkába pakolni, ami kellett. Nagy levegőt vettem, sapkámat pedig levettem fejemről, Kris tekintete rám tapadt.
- Megnőtt a hajad ______________________. – Sóhajtotta halkan s végig simította egy hosszabb hullámosabb tincsemet, félénken elhúzódtam.
- Valóban, egy kicsit nőtt. – Adtam neki igazat és tovább haladtam, le akartam rázni, kezéből pedig közben elvettem a kosarat. – Majd én.
Innentől nem szóltunk egymáshoz, csak követett engem némán. Mintha minden egyes mozdulatomra vigyázott volna, olyan volt, mint egy gazdáját őrző kiskutya. Kifizettem a boltban vásárolt élelmiszereket és elhagytam a boltot, a mögöttem jövő szőkeség ugyan így tett. Elindultam visszafelé a házunk felé, ő pedig még mindig követett egy szó nélkül. Egyre jobban dühített a dolog.
- Most miért követsz?! – Förmedtem rá és ökölbe szorítottam mancsomat, amiben a zacskó volt.
- Mert veled akarok lenni. – Válaszolta könnyedén, de nem nézett rám hanem a távolba bámult. – Mutatni akarok neked valamit… - Mélyhangján búgta.
- Mégis mit? – Kérdeztem tőle és folytattam az utam visszafelé.
- Majd meglátod, mindent a maga idejében. – Válasza közben a hó is elkezdett finoman szállingózni, válaszától csak még mérgesebb lettem ezért inkább rá is hagytam a dolgot.
- Sok bepótolni valónk van. – Fogalmam sem volt, hogy mire céloz. A fogadásra talán? Nekem az már semmit se jelentett, teljesen aktualitását vesztette… Végre házunk elé értünk, kinyitottam a kaput és belépdeltem rajta. – Megvárlak. – Neki dőlt a házunk előtt álló sötét BMWnek.
Felvontam szemöldökömet és cinikusan felcsattantam.
 - Na persze. – Kacagtam ki halkan és benyitottam meleg kis otthonomba. A szüleim már az ajtóban vártak meglepetésemre.
- Hát ti? – Néztem rájuk mit sem tudván, válaszra várva. Édesanyám kezébe nyomtam a teli zacskót s megpaskoltam pirosra csípett arcomat, majd édesapámnál lévő utazótáskára lettem figyelmes. Rámutattam. – Az meg minek? – Bambultam rá semmit se értvén, elvettem tőle.
- Tudjuk kicsikém, hogy az utóbbi időszak nagyon nehéz volt számodra. De most itt az idő, hogy egy kicsit kikapcsolódj. – Édesanyám kerekded arcán mosoly ült, apám pedig szigorúan figyelt.
- Nem szívesen engedlek el, azaz igazság. De tudom, hogy ez jót fog neked tenni. – Sóhajtotta aggodalmaskodóan, de én nekem még mindig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélnek.
- Ti miről beszéltek? Semmit sem értek. – Tértem rá végül a tárgyra, kérdően néztem rájuk.
- Vancouverbe fogsz menni, ott töltheted a szilvesztert! – Csattant fel a boldogságtól anyám, én pedig elképedve bámultam rá. – Ilyen lehetőséget nem hagyhat ki az ember! – Tapsikált örömében, apám pedig bólogatott. Ledöbbenve álltam, egyáltalán nem akartam én sehova se menni.
- De … én nem akarok az Új Évet máshol tölteni, nekem az itthon tökéletesen megfelel! – Pirosodott el arcom a méregtől.
- Kénytelen leszel! – Szólt rám apám mennydörgő hangján s a csomagjaimmal elindult kifelé a sötét szín autóhoz. Kris a kocsinak dőlve várt apámra, majd elvette tőle a csomagokat és kezet fogtak. Hihetetlen mérges lettem, hogy merészeli ezt tenni? Becsapva érzem magam, hogy még a szüleimet is le tudta valamivel kenyerezni. Édesanyám unszolására s lökdösésére nagy nehezen megindultam a luxusautó felé.
- Jó utat kicsikém, vigyázz magadra! A telefonod mindig legyen bekapcsolva! – Szólt utánam és becsukta az ajtót, besiettek a házba a hideg elől s végül Kris foglalt helyet mellettem.
- Te még is mit képzelsz magadról?! – Húztam fel magam és ki akartam volna szállni az autóból, de az pedig már le volt zárva. – Ez emberrablás! – Nyüszítettem elhalóan, az autóban nagyon kellemes meleg volt, melegíteni kezdte az ülés derekamat, fenekemet és lábaimat. Amennyire csak tudtam belefúrtam magam a bőrülésbe, hirtelen ott termett arcom mellett, közel hajolt.
- Be akarlak mutatni a családomnak, kérlek, töltsd velem az Új Évet _____________________. – Simította végig hajamat óvatosan, szemeim kitágultak s meg se tudtam szólalni, arcomat vékony pír kezdte színezni. Szinte hihetetlennek tartottam, amit mondd.
Ismét ott éreztem magam ahonnan elindultam, mintha egy labirintusban keringenék… Újra meg újra az elején lyukadok ki és sose találom a célt, magát a kiutat.
Megint éreztem, hogy nem tudok rá haragudni, nem tudom mellőzni Őt. Valami vonzott hozzá, hihetetlenül kötődtem.
Közben a BMW motorja felhördült halkan és az autó neki is indult, egyenest a repülőtér felé vettük az irányt.
Egészen a repülőtérig egy árva szót se szóltunk egymáshoz, eszembe jutott, hogy milyen Poklot éltem át itt hónapokkal ezelőtt. Elfogott a keserűség, ajkaimat kezdtem vadul harapdálni.
- Ígérem, minden rendben lesz. Ne félj. – Szólt hozzám a sötétszőke hajú, közben távolról már hallottam a fanok őrjöngését, sikításaikat pár pillanat múlva arcomnál fogva közelebb húzott.
- Zálogként. – Csókolt puha ajkaimra és kedves, lágy mosoly húzódott arcán. Én pedig csak bámultam bele mézbarna szemeibe, ami szinte magába szippantott.
 Elsüllyedtem…

Akarom ezt az egészet? Helyes, hogy vele megyek… és vele töltöm az Új Évet?
Félek. Mi lesz, ha újra megbánt? Mi lesz, ha újra fájni fog?
Talpon kell maradnom, nem eshetek el a legnagyobb harcban.
De bármennyire is félek, egy érzés még mindig csábítóbb. Csábítóbb, hogy vele lehetek… szinte már mámorító, mint maga a Mennyország.~

In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 18.

                     


Folyamat fejemben lejátszódott a kérdés, amit nekem szánt.

- Még mindig ilyen naiv vagy? Még mindig ilyen naiv vagy? Még mindig ilyen naiv vagy? – Zúgott, bizsergett agyam tőle. Lesokkoltam, lefagytam és válaszolni sem bírtam. Könnyeim gyorsan gördültek le piros pozsgás arcomon. Lehajtottam fejemet, hajam takarta arcom nagy részét.
- Jól vagy? – Kérdezte most már tőlem valójában, nem csak a fantáziám játszadozott velem. Közelebb lépett hozzám, mindig egy lépéssel közelebb hozzám. Gyorsan letöröltem könnyeimet, most jött ki rajtam úgy látszik az elmúlt három hónap hatása. Nevetséges és szánalmasnak tűnhetek, ezt be kell fejeznem azonnal.  Megállt előttem és csak bámult rám mogyoróbarna szemeivel, egy szót sem szólt s válaszomra várt. Kínossá vált és egyre fájdalmasabbá a köztünk lévő távolság. Hatalmas szakadékot éreztem kettőnk között, pedig itt volt előttem csak egy karnyújtásnyira.
- Eltűntél. – Mondtam neki elcsukló hangon, egész testemben remegtem. Felnéztem rá, tekintetünk találkozott végre.
- El kellett mennem, te is tudod. – Válaszolta hidegen, megbánást sem mutatva felém. Karba tette kezeit és tekintetét a sötét erdő felé fordította. El sem hittem, hogy semmit sem érzett illetve érez irántam, ez megdöbbentett. Kezem akaratlanul is magától megindult és ütésre kényszerített engem. Nem voltam az a pofozkodós fajta, de most helyét éreztem a dolgoknak.  Hideg ujjakat éreztem csuklóm körül, erősebben megszorította.
- Megérdemelném, de köszönöm nem kérem. – Mondta Kris mély hangján és elengedte a kezemet. – Sajnálom, hogy ez az egész így alakult. De valahogy be kellett fejeznünk ezt az egészet… Te is nagyon jól tudod. – Mintha egy szülő szidta volna gyerekét, úgy beszélt velem. Döbbenet lett urrá arcomon, ajkaimat tátottam.
- Veled… meg mi történt? – Suttogtam el halkan. – Ez nem te vagy Kris, te nem vagy ilyen. – Folytattam orrom alatt az elhaló motyogást.
- Milyen nem vagyok?! – Üvöltött rám és mellkasa gyorsan mozgott fel s alá. – De én ilyen vagyok, kihasználtalak. – Ontotta rám egyre gonoszabb és kíméletlenebb szavait. Mintha hátamat és szívemet is hatalmas késszúrások érték volna. Hihetetlenül fájt.  Akármennyire nem akartam megszégyenülni előtte, nem sikerült. Ismét könnyeim potyogni kezdtek, mint a záporeső. Keserves sírásba kezdtem, Ő pedig csak bámult rám némán.
- Menj haza, késő van már… meg ne fázz. – Mély hangja fülembe siklott, majd hátat fordított és elindult abba az irányba ahonnan jött.
Ugyan azt éreztem, mint a repülőtéren, magatehetetlen voltam. Belül üvöltöttem neki, ordítottam, hogy

„szeretlek”,„akarlak” és hogy” ne hagyj itt”, de ajkaimon egy szó se csusszant ki.  Bámultam egészen addig ameddig el nem tűnt, ismét ott álltam egyedül a havas úton. Nem értettem semmit, nem értettem, hogy miért tette ezt. Valóban csak kihasznált? Egy voltam a sok közül?

Hajamba túrtam és leültem a hideg hóba, telefonomat szedtem elő kabátzsebemből, kikerestem a számomra fontos számot és hívni kezdtem. Szükségem volt Taora most azonnal.
- Tudom, hogy te is itt vagy… Találkozzunk. – Parancsoltam szinte sírós hangon.
- ___________________________, hol vagy?! Már órák óta téged kereslek. – Lihegett a telefonba, valószínűleg futott.
- Nem messze tőlünk, hol találkozzunk? – Kérdeztem és erőt vettem magamon, sikeresen felálltam s neki indultam visszafelé, ellenkező irányba amerre Kris sétált.
- Találkozzunk a suli előtt, onnan pedig kitaláljuk. – Nyögte és rám is rakta a telefont. Tudomásul vettem a nekem szánt információt, telefonomat pedig elraktam.
Az iskola felé vettem az irányt, közben próbáltam elterelni a gondolataimat a fájdalmas beszélgetésről, a megszégyenítésemről.  Nem tellett több mint 10-15 percbe és oda is értem, lesöpörtem a hó csillagokat a kabátomról, fájdalmasat sóhajtottam.
- Hát megvagy! – Kiáltott rám hirtelen és karjaiba zárt, a hóba pedig egy csokor rózsa hullott. Tao volt az, erősen karjai közt tartott s így melegíteni kezdte testemet. Hihetetlen boldog érzés járt át, Ő volt az én mentsváram. Meg se tudtam vizsgálni arcát vagy akár csak végig mérni őt, csak sötétséget láttam, arcomat mellkasába fúrtam. Jól esett a gondoskodása.
- Hiányoztál. – Végre elengedett, könnyes szemeimet megtörölgettem ismételten. Nem akartam, hogy lássa, hogy baj van. Boldog pillanatokat akartam vele együtt eltölteni. Hiszen nem tudtam, hogy mikor kell ismét visszamenniük a csapattal Kínába.
Végig mérhettem végre. Bőre még mindig indiánszín volt, haja pedig sötét. Egy fekete szöveg kabátot viselt, egy rozsdabarna sállal a nyakában. Sötét, koptatott farmer volt lábain, cipőként pedig egy szintén rozsdabarna csizma. Jól festett, mintha egy magazinból lépett volna ki.
- Áhh, ne haragudj! – Vette fel a rózsacsokrot a földről, és a havas szirmokat gyorsan, óvatosan lesöprögette. – Ezt neked hoztam. – Mosolygott akár csak egy kisgyermek. Kedves gesztusnak tartottam és jól is esett, hogy gondolt rám így hát elvettem tőle a nekem szánt csodálatos virágkölteményt.
- Köszönöm… - Motyogtam zavaromban, arcomra pír ült ki. – Hová menjünk? – Szorítottam mellkasomhoz a csokrot, majd az órájára pillantottam és arra lettem figyelmes, hogy már lassan éjfél elmúlt.
- Úristen, nekem haza kell mennem! – Vinnyogtam fel hangosan és már indultam is volna mikor visszarántott magához.
- Nem mehetsz haza még, hiszen hónapok óta nem láttalak. Én ennyivel nem emlékszem meg… - Mondta kissé sértődötten és még mindig nem eresztette alkaromat, majd beletörődően válaszolt. – Legalább akkor had kísérjelek haza. Oké? – Mosolygott, én pedig sietősen gyorsan rábólintottam és már indultunk is el visszafelé hozzánk, közben a hóesés egyre csak felerősödött a széllel egyetemben.
- Már csak egy utca. De te rendben leszel? – Kérdeztem tőle aggodalmasan és megborzoltam vékony kis mancsommal haját, így lesöpörve róla a havat.
- Miattam ne aggó--… - Hallgatott el mikor házunk elé értünk, nem értettem miért akadt el szava ezért én is oda kaptam fejemet.
Az ajtónktól nem messze a falnak támaszkodva állt lehajtott fejjel a sötét szőke hajú, mikor meghallott minket oda fordította fejét. Fogalmam sem volt róla mit kereshet itt ilyenkor illetve, hogy mit akarhatott.
- Te mit keresel itt? – Nyitottam ki a kiskaput és beléptem rajta, Tao pedig követett. Láttam, ahogy a másik srác a kezemben lévő csokrot méregette, majd rám szegezte tekintetét.
- Csak tudni akartam, hogy haza értél e már. – Válaszolt, őszintének tűnt, de attól független egyáltalán nem hatott meg. Ki se tudtam verni fejemből, ahogy viselkedett.
- Akkor most már tudod, élek még. – Tao kezéért nyúltam hátra és megfogtam azt. – Most már mehetsz. – Tettem hozzá könyörtelenül, de mintha rám se figyelt volna. Tao felé kapta fejét és neki szegezte a következő kérdést.
- Ezt neki hoztad? – Kérdezte a tőle fiatalabbtól s elindult felénk, láttam ahogy keze megfeszül s ökölbe szorítja.
- Ha már te nem. – Vigyorodott el. – De semmi szükség arra, hogy most eljátszd a nagyfiút. – Közöny hangzott ki hangjából, elengedtem a kezét.
Kris cinikusan felnevetett és kezét emelte Tao felé, hogy öklével arcon csapja a fekete hajút. Nem akartam ezt a veszekedést, se verekedést.
- Elég legyen már! – Szóltam rájuk, mikor épp kinyílt a bejárati ajtó. Édesapám lépett ki rajta és szigorú pillantást vetett a két fiúra.
- ______________________________, Ideje volt már hogy haza gyere… - Szidott le természetesen. – És kik ezek a kis mitugrászok? – Karba tette vaskos kezeit és válaszomra várt.
- Csak az osztálytársaim, nincs gond Apu! Tényleg… - Válaszoltam neki hevesen.
- Gyere be, késő van. – Mondta s ránk hagyta a dolgot. De mélyen belül hálás voltam neki, hiszen ez mentette meg Taot Kris ütésétől.
- Majd holnap felhívlak rendben? – Néztem kedvesen a sötétebb hajúra, így próbáltam búcsúzásra ösztönözni, mire Ő csak viszonozta bólintással.
- Rendben leszel? – Nézett Krisre, nem szívesen hagyott minket kettesben.
- Rendben leszek, jó éjt. – Búcsúztam el tőle és már csak arra lettem figyelmes, ahogy kisétál a kapun és kinyitja a piros esernyőt. Emlékeztem rá, elmosolyodtam kislányosan. Mintha egy festményt néztem volna, a piros esernyőt kis hópelyhek milliói temették el pillanatok alatt, majd egyszer csak eltűnt a srác az utca végében. Krisre fordítottam a tekintetemet, majd a karjaimban heverő rózsa csokorra.
- Láthatod, haza értem minden rendben van. Mehetsz. – Kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de hirtelen egy erős tépő érzést éreztem mellkasomon. A rózsáknak már csak hűlt helyét érezhettem, ott hevert távol a hóban. Kris egy könnyed mozdulattal el vette tőlem és tönkre zúzta az ajándékomat.
- Még is mi a fenét képzelsz te magadról?! Nem elég, hogy megalázol többször is? Itt hagytál egy büdös szó nélkül és még neked áll feljebb? Mégis milyen emb--- - Zúdítottam rá haragomat míg végül testem neki csapódott  a hideg téglafalnak, ajkaimat pedig betapasztotta hatalmas tenyerével. Fájdalmas volt tekintete, már nem volt olyan mint az erdő mellett. Nem bírtam rajta kiigazodni. Aligha észrevehetően ajkaimra haraptam, nem akartam ismét sírni, hiszen nem vagyok már kisgyerek.
- Maradj már csöndben… kérlek. – Elvette hideg tenyerét puha ajkaim elől és közelebb hajolt hozzám. – Már nem is emlékszem milyen megcsókolni téged… - Szemeim kipattantak, arcom égett a pírtól, egy könny gördült le arcomon. Egy gyors mozdulattal letörölte azt, mindkét tenyerével közrefogta arcomat. Szemem sarkából pedig a rózsacsokorra lettem figyelmes, amit a hó gyorsan kezdett maga alá temetni.
- Nem lehet mindent ennyivel elintézni, tanuld meg. – Húztam el arcomat és kezeimmel eltoltam magamtól a fiút.
- Jó éjt… - Kívántam neki és kinyitottam az ajtót, beléptem rajta magam mögött hagyva Őt s a megfagyott rózsákat.



Ahogy a hó eltemette a rózsaszirmokat úgy akartam én is őt eltemeti jó mélyre a szívemben, el kell végre Őt engednem.
Talán ebben a világban nem, de talán máshol együtt lehetünk egyszer.
De nem most…~