Thank You +18 ~ (2PM - Nichkhun Horvejkul)

                    

              

Éjfél múlhatott, kint szakadt az eső, a szél pedig erősen tépkedte a zöldellő fák ágait. Én épp hazafelé vezettem egy céges találkozóról Gangnam utcáin át. Alig voltak az utakon, csak egy-két kósza autót véltem felfedezni a távolban. Látásom homályos volt, nem csak a fáradtságtól, hanem az elfogyasztott, nem kevés mennyiségű alkoholtól is. Nem ez volt az első alkalom, hogy volán mögé ültem ivás után. Ezért dühös voltam magamra, és a szégyenérzet sem hagyott nyugodni; megint leszerepeltem saját magam előtt. Csak haza akartam érni, lezuhanyozni és belevetődni a hatalmas franciaágyamba. Szerencsére nem ütköztem frontálisan, nem ütöttem el senkit, de még csak járőrök sem voltak az utakon. Ezt most megúsztam…
Tudom, hogy felelőtlen vagyok, de senki tanácsára nincs szükségem, és senki véleményére sem vagyok kíváncsi.
Kiszálltam a méregdrága autóból és becsaptam magam mögött az ajtaját, majd elindultam a hatalmas kőépület felé. Szédültem, próbáltam kiegyenesedni, de az alkohol teljesen elkábított, minden érzékszervem eltompult, a józan eszemmel együtt. A zsebembe nyúltam a kulcscsomómért, az hamar a kezem ügyébe akadt, de jó pár percbe tellett, mire magába a zárba beletaláltam. Hosszú próbálkozások után sikerült elfordítanom a kulcsot, s benyitottam a lakásomba. A konyhában, és a nappaliban is égett a villany; valaki van itthon. Ökölbe szorultak a kezeim, s dühösen fújtattam. Keresni kezdtem az illetőt, míg végül a hálószobában találtam rá.
- Nichkhun! – a lány hangjában kétségbeesést véltem felfedezni, majd e megérzésemet igazolta az is, hogy azonnal felpattant az ágyról és odaszaladt hozzám, vékony karjaival átkarolt, arcát pedig a mellkasomba fúrta. – Annyira féltem! – ahogy az ég hangosat dördült, jobban hozzám simult. Megragadtam a karjait, és óvatosan eltoltam magamtól.
- Ki vagy te és mit keresel itt? – hangom elcsuklott, az arcomat oldalra fordítottam, tekintetemmel a fürdőszoba ajtaját kerestem.
- Meglepetés! – vigyorogva felkiáltott, aztán hozzám passzírozta magát. A fejemben egyre több gondolat viaskodott arra irányulóan, hogy még is ki a franc ez a csaj? Mit akar tőlem? És egyáltalán, hogy jött be a lakásomba?
- Húzz haza, már biztos várnak – próbáltam lekoppintani, el akartam sétálni mellette, hogy ezzel is nyomatékosítsam; egyáltalán nem látom itt szívesen.
- Kérlek, hadd maradjak, na! Csak ma estéről lenne szó – kérlelt most már sokkalta idegesítőbben, nem adta fel egy könnyen. Mintha ismert volna... Kotorásztam fejem legsötétebb zugaiban, de sehogy sem jöttem rá, hogy ki Ő.
 Éreztem, ahogy az agyamat elönti a vér, ökölbe szorítottam a kezeimet. - Te ittál? – kérdezte tőlem, az ő arcára pedig kiült a döbbenet és a harag egyszerre. – Hogy jöttél haza? Vezettél?! – a hangsúlya idegesítően számon kérővé változott, amire bennem egyre jobban kezdett fortyogni a düh. A következő pillanatban hatalmas pofon csattant az arcomon, csak arra eszméltem fel, hogy cseng a fülem az ütéstől. Fájdalmat nem éreztem, de most nyílalt belém a felismerés. Szép lassan elkezdtem visszafordítani a fejem, és elvigyorodtam.
- Számon kérsz? Te? Engem? – egy gyors mozdulattal megragadtam nyakát és az ágyhoz toltam. Nem akartam bántani, csak kicsit megleckéztetni.
- Ez nem te vagy… - suttogta bele fülembe, miközben fél kézzel már az egyik belsőcombját markolásztam.
- De, ez én vagyok. – vágtam szavába részegesen, majd egész testem megfeszült; már nagyon kívántam a lányt, a feszültséget pedig, ami bennem tombolt, le akartam vezetni. Feltérdeltem a szürke selymen, majd egy gyors mozdulattal magamhoz rántottam a csuklójánál, aztán ellentmondást nem tűrve átfordítottam a hasára. A lenge rózsaszín textilt pillanatok alatt letéptem róla, csókokkal halmoztam el gerince ívét, végül lapockáiba haraptam erősen. Kéjes, vékony hangon nyögött fel. Tudtam, hogy fáj neki, de a legkevésbé sem érdekelt. Éreztem, ahogy az egész testem bizseregni kezd, és úrrá lesz rajtam valamiféle izgalom, valamiféle vágy, aminek nem tudok ellenállni. Hátracsapta fejét, fekete, hullámos tincsei pedig az arcomat súroltál. Egyik kezemmel a hajába túrtam, és jobban hátrahúztam magamhoz; most már a nyakát is elértem. Végignyaltam az alsó ajkamon, aztán ráharaptam a csábító fehér bőrére, és erősen szívni kezdtem, egészen addig ameddig lilás pirosas foltot nem hagytam.
- Nich- - nyögte fájdalmasan a nevemet, ami még inkább feltüzelte a vágyam. A másik kezemmel fedetlen kebleiért nyúltam, és szenvedélyesen beléjük markoltam, ágyékomat nekitoltam a fenekének. Kezeim, a melleinek hosszas kényeztetése után, végigcsúsztak a hasán, egészen az intim pontjáig. Ujjaimat finoman becsúsztattam a fekete csipke alá, majd meg is szabadítottam tőle.
- Felesleges – szólaltam meg, a lányt pedig négykézlábra állítottam. Még nem akartam befejezni a kínzását, s önmagam kínzását sem. Fenekét két oldalt megragadtam és közelebb húztam az arcomhoz, ajkaimmal pedig gyenge pontjához közelítettem, a nyelvemmel kezdtem kényeztetni, amitől hangosan, de félénken sóhajtozni, nyögdécselni kezdett. Éreztem, minden egyes remegéséből és levegővételéből, hogy mennyire élvezi, amit csinálok vele. Belefeledkeztem teljesen abba, amit csináltam, elvesztettem az önkontrollomat. Kezeimet is játékba hívtam, mutató s középső ujjammal óvatosan belé hatoltam. Teste egyre kevésbé bírta, ide-oda dobálta magát a kényeztető kezeim között.
Az alkohol nem párolgott el a testemből, még mindig éreztem, hogy szédülök. Nem akartam tovább húzni az időt, sietve elkezdtem kigombolni a nadrágom, hogy minél gyorsabban megszabadulhassak a feleslegessé vált ruhadarabtól, amit rögtön az alsónadrágom követett. Letekintettem; a merevedésem már most hatalmas volt. Megragadtam a leányzó egyik térdhajlatát, s közelebb húztam magamhoz, férfiasságomat pedig elkezdtem belé csúsztatni.
Erősen rácsaptam a fenekére, s egyre hevesebben kezdtem mozogni gyönyörű testében. Izzadtságcseppek gördültek le homlokomon, végig haladva a hasfalamon, egészen ágyékomig. A lány fenekén a bőr többszörös csapás után piroslani kezdett. Nem éreztem sajnálatot.
Egyre hangosabban nyögött, néha kéjesen, néha fájdalmasan, de mondhatni, csak a magam élvezetével foglalkoztam. A részegség ezt hozza ki belőlem. Egy önző állatot, aki senkivel sem törődik. Nevetséges…
Előrenyúltam a kecses kis csuklókért, amiken támaszkodott, majd hátra húztam egészen a derekáig, így tartva őt. Testemet nem tudván uralni, egyre hevesebb, gyorsabb tempót diktáltam. A torkomat egyre hangosabb, erősebb nyögések hagyták el; éreztem, hogy közel a kielégülés gyönyöre.
Előrehajoltam a füléhez, rácsókoltam, a testem megfeszült, és éreztem, ahogy mindenem felszabadul, valamiféle elektromosság járja át. Elélveztem.
Fáradtan esett össze az ágyon, én fölötte tartottam magamat.
Igazából csak most mértem végig a lány testét. Fiatal volt, és nagyon vékony. Hosszú, fekete haja lapockáig érhetett.
Még mindig halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, és hogy az istenbe tudott ide bejutni..
Mikor én már a fürdőben voltam, ő még mindig ott hevert az ágyon, megalázottan. Lemostam magamról az egésznapi szennyet, és a fejem is kezdett kitisztulni. Hátrasimítottam szőkésbarna tincseimet és az ágyhoz sétáltam.
- Menj, zuhanyozz le – szóltam rá a fiatalra, ő pedig se szó, se beszéd úgy tett, ahogy „parancsoltam” neki. A telefonomért nyúltam, s közben levetettem magamról a fürdőköpenyt, majd felkaptam egy tiszta boxert és egy fekete trikót.
Egy új üzenet - ez állt a telefonom kijelzőén. Tétován megvakartam a fejemet és megnyitottam a nekem szánt üzenetet.

„Hé, a húgom ma nálad aludna. Odaadtam neki a kulcsot, ne lepődj meg, hogyha hazaérsz. Tegnap volt a 17-dik születésnapja, jó lenne, ha felköszöntenéd. Teljesen odavan érted.

U.i: Hozzá ne merj nyúlni!
Jól van, nyugi, csak szórakozok.
Taec”


Lefagytam. Abban a pillanatban döbbentem csak rá, hogy mit tettem egy fél órával ezelőtt.
Kisétáltam a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár bort.
Hallottam, ahogy a víz csobog a fürdőszobában. Hiába voltam már józan, a gondolataim egyre csak a lány teste körül forogtak.
Arra lettem figyelmes, hogy felborítottam a poharat, a bor pedig szép lassan végigfolyt a pulton, és cseppekben hullani kezdett a hófehér konyhai kőre.
A lábaim maguktól indultak a fürdő felé, majd kitártam az ajtót és beléptem rajta.
-  Boldog születésnapot. Még egy játszma?

 

Wake Up ~ (SHINee - Jonghyun & Minho)

                                  

Kora reggel lehetett, még az ég sem világosodott, engem pedig gyereksírás ébresztett. Mellettem ott feküdt a szerelmem, mit sem törődve a zavaró hangokkal. Gyorsan lerántottam magamról a takarót és elindultam a gyerekszoba felé, kitártam annak ajtaját, és megpillantottam könnyekben kitört gyermekem hadonászó kezecskéit, ahogy az ég felé kalimpált. - Itt vagyok már, semmi baj – Suttogtam oda kicsiny arcának, és a karjaimba véve dédelgetni kezdtem. Orcája ismét emberi színt öltött, elmúlt a dühtől való pirosság, én pedig utolsó könnyeit törölgettem a pofijáról. - Látom sikerült megnyugodnod, kedvesem – arcocskájára puha csókot nyomva, nekiindultam az ablakhoz. A nap már javában felkelőben volt, a horizonton megcsillantak a nap első sugarai, egy másodperc alatt szinte minden narancssárgás-rózsaszínes színben pompázott. Ajkaimat lassan mosolyra húztam; imádtam ezt a látványt. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy már csak a kislányom halk szuszogása töri meg a pici gyerekszoba nyugodt csöndjét. Elaludt. Visszasétáltam vele a rózsaszín ágyhoz és belefektettem kicsi testét, majd jó alaposan betakargattam, hogy meg ne fázzon. Kifelé a szobából óvatosan, zajt nem csapva behajtottam az ajtót. Utam most már a férjemhez vezetett vissza, a mi közös kis szobánkba. Több mint 5 éve voltunk házasok, boldogok, semmiben sem szenvedtünk hiányt, mindenünk meg volt a boldog élethez. Gyerek, ház, és pénz. Mégis, egy valami mindig a boldogságunk útjában állt, de erről Minho nem tudott… és nem is akartam, hogy megtudja. Odaültem az ágyunk szélére, és a tenyeremet az arcára tapasztottam. - Ébresztő! Hasadra süt a nap! – ismét kinéztem az ablakon, közben kedvesem arcát simogattam finoman, szeretetteljesen. Válaszképpen csak halk morgást kaptam, mire mosolyogva megráztam a fejemet és közelebb hajoltam a füléhez. - Mit szeretnél reggelire, hm? – arcon csókoltam, ettől féloldalas mosoly kúszott az arcára. - Téged? – tette fel a költői kérdést, és hirtelen erős, szálkás karjai közé húzott, nem engedett. – Végre itt vagy! Hogy van So Ah? – érdeklődött közös gyermekünk után. - Csak a szokásos reggeli nyűgösség, ismered – kerekedett ki az arcom a boldogságtól, de még mindig vártam a válaszára a reggelit illetően. - Ah, igen! Ne haragudj, rád bízom… - nézett vádlón a régi faliórára, amit még a nagyszüleitől kaptunk nászajándékként. – Annyira utálom, egész este kattogott, a falra
mászom tőle – kelt fel most már az ágyból Minho, hatalmasat nyújtózkodva. Megráztam a fejem, hiszen tudtam, hogy úgy sem válna meg tőle. - Legyen – Bólintottam a válaszára és a mosdóba vettem az irányt. Minden ottani dolgomat elvégezve, felöltözve, újult erővel a konyhába siettem. Kipakoltam mindent a hűtőből, ami szükséges volt, aztán nekiálltam elkészíteni a finom, energia dús ételt. Mindig többet készítettem, többet két adagnál. Tudtam, hogy valaki meg fog minket hamarosan látogatni, és ahogy ezt végiggondoltam, abban a pillanatban kopogtattak, én pedig az ajtóhoz siettem, és szélesre tártam a vendégünk előtt. - Jó reggelt! – köszöntött kellemes, fülbemászó hangján a világos barna hajú srác. Arcán kedves és biztató mosoly ült. – Bemehetnék? – kérdezte izgatottan. - Neked is jó reggelt, Jonghyun – gyorsan megigazítottam kósza tincseimet, beengedtem a lakásunkba, ő pedig peckesen, felemelt fejjel sétált be az étkezőbe. Jobban végigmértem, egészen tetőtől-talpig; egy krémszínű nadrágot viselt, egy fehér pólóval, azon pedig egy hózentrógert, ami összetartozott a nadrággal, de nem húzta a vállaira annak eredeti rendeltetésre szerint, csak hanyagul hagyta lógni a combjai mellett. - Gondolom fotózásról jöttél – csuktam be mögötte az ajtót szemforgatva, aztán megpillantottam Minho közeledő alakját So Ahval a karjaiban. Minho már egész megszokta, hogy Jonghyun ennyit jár hozzánk, csak az okát nem értette. Mindenesetre egyáltalán nem zavarta a fiú gyakori látogatása… Kijelentésemet csak egy bólintással nyugtázta, leült a székhez és a levegőbe szaglászott. - Nagyon finom illat van… - nézte, ahogy sertepertélek a konyhában, mikor pedig megpillantotta a kislányt Minho karjaiban, egyből odaugrott, hogy köszönjön neki. Hihetetlen, hogy mekkora szeretetet érzett a gyermek iránt, mennyire odaadó volt vele. Ilyenkor sose tudta elkerülni a figyelmemet, hogy mennyire hasonlít So Ah és Jonghyun… De lehet, hogy ezt csak én veszem észre ennyire. Gondolataimba mélyedve véletlen levertem a pultról egy kék poharat a kezemben tartott fakanállal. Hirtelen mindenki elhallgatott, csend lett. Emberi szónak, hangnak nyoma sem volt, csak a fortyogó vizet, a kattogó, vén órát és a madarak csicsergését lehetett hallani. A csöndet So Ah hangos sírása törte meg, valószínűleg nagyon megijesztettem. - Ne haragudj! – Szóltam oda a kicsinek, Minho pedig megrázta a fejét és kisétált vele a kertbe. – Mekkora béna vagyok – torkolltam le magamat és azonnal leguggoltam, elkezdtem összeszedni az üvegszilánkokat. - Ugyan már, ez mindenkivel előfordul – tette hozzá Jonghyun a maga fellengzős módján, majd óvatosan körbenézett. – Végre, csak mi ketten – odahajolt hozzám és az arcomra csókolt. Meglepettségemet nem tudtam leplezni és azonnal ellöktem magamtól. - Mégis mit képzelsz magadról, Jonghyun?! – Meredtem rá elkerekedett szemekkel majd miután nem válaszolt, újra a szilánkokat kezdtem szedegetni zavaromban. Aztán lehajolt hozzám, és ő is nekiállt a takarításnak. - Igazából nem értelek. Mindketten tudjuk az igazságot. Az egyedüli, aki nem veszi észre, hogy So Ah az én lányom az Ő – célzott ezzel Minhora, majd kiegyenesedett, mikor a kukában landoltak az összetört vizespohár maradványai. Gyorsan körbenéztem és reménykedtem, hogy se Minho, se So Ah nincsenek a közelben. A gyomrom görcsbe rándult; eddig ezt még sose mondta ki ennyire nyíltan, ennyire őszintén. Abban bíztam, hogy fogalma sincs a dologról. Tévedtem.
Hirtelen reagálni sem tudtam, elzártam a serpenyő alatt a gázt, úgy tettem, mint aki meg se hallotta. - Attól, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna meg, még igenis valóság volt. Főleg, hogy ennek a kapcsolatnak gyümölcse is lett – karba tette a kezeit. – Nem akarok neked se rosszat, se senkinek. Szavai messziről csengtek, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Gyötört a bűntudat, kínzott a fájdalom. Ebben a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mi az, ami helyes és mi az, ami nem. - Kinek nem akarsz rosszat? – Lépett be Minho So Ahval a karjaiban és egy zsebkendőért nyúlt, majd letörölte a kicsi arcán fénylő nyálcsíkot, tekintete kíváncsivá vált. Jonghyun megrázta a fejét, mintha csak bolondozott volna. - Jól érezted magad apával? – néztem bele hatalmas, mogyoróbarna szemeibe, aztán a mellkasomhoz öleltem gyermekemet. Válasza néhány pici gügyögés és egy hatalmas mosoly volt. - Szóval igen – megpuszilgattam, aztán bevonultam a szobába megetetni. Hallottam, ahogy Minho és Jonghyun beszélgetnek, a régi szép időkről, még mikor Minho nem lépett ki a csapatból. Hibásnak éreztem magam, hisz nem neki kellene most itt lennie velem, hanem Jonghyunnak. Az evés után So Ah szép lassan elaludt, én pedig kiságyába fektettem, majd halkan behúztam a sötétítő függönyöket. - Aludj jól, szépségem – simítottam végig világos színű haján, aztán kiindultam a fiúk után a kertbe. Mikor még nem volt So Ah, gyakorta jártunk ki erre a telekre Minhoval. Oda lépdeltem kecsesen az egyik barackfa alá. Még csak virágzott, de mindig lenyűgözött a kora nyári zöldellés, az, hogy minden növény kivirágzik. Oldalra néztem; a falnak egy zöld létra volt támasztva. Kezembe vettem a létrát és a fa törzsének döntöttem, majd elkezdtem rajta fölmászni; le akartam magamnak tépni a virágjából. - Hé, ha leesel, kinyírlak! – Szólt oda Jonghyun, mellette pedig Minho állt, akinek arcán hatalmas, sugárzó vigyor ült. Ügyetlenkedve leszaggattam egy virágszirmoktól roskadozó, vékony gallyat és a mellkasom elé emeltem. Rájuk néztem, és hirtelen eltűntek a kételyek, a fájdalom, s maga a bűntudat is. Ők voltak az én családom, és természetesen So Ah. Hiába nem Minho volt a vérszerinti apja a lányomnak, ettól függetlenül mindent megtesz érte, feladta a karrierjét is, még ha nem is neki kellett volna, és ezért tisztelem, és becsülöm is. Bár tisztában vagyok vele, hogy ő ezt nem tudja, de ha tudná is, biztos vagyok benne, hogy sajátjaként akarta volna nevelni a kislányt. De Minho mellett ott van Jonghyun, So Ah édesapja, életem első szerelme... Hogyan adhatnám fel mindezt? Ezt az érzést? Tudom, hogy mást sose fogok így ennyire szeretni, mert nekem ő az Igazi. Döntenem kell. Szép lassan kiegyenesedtem a létra tetején, lábujjhegyre álltam. Kezemben tartottam a barackfa gallyat és finoman eleresztettem ujjaim közül, a magas fű pedig pillanatok alatt magába nyelte a barackszín virágokat. Testemet nem tudván uralni elkezdtem előrefelé dőlni, mintha a szél kapott volna fel magával, hajamat huncutan dobálta ide-oda, a testem pedig könnyű lett, akár a tollpihe. A fiúk, ahogy a testem közeledett hozzájuk, még mindig csak mosolyogtak karjaikat kitárva
felém… Egy pillanat alatt minden elsötétült; nem éreztem semmit, se a fájdalmat, ahogy a fejem a földhöz csapódik, se azt, hogy valaki elkapott volna. Fény közelített felém, majd egyszer csak minden kivilágosodott és körvonalazódott. Ott álltam a kiságy fölött, mellette pedig Minho és Jonghyun… So Ah pici kezét fogták mind a ketten. - Ne sírj, anya vigyáz rád oda föntről – cirógatta meg Jonghyun a kicsit, Minho pedig helyeslően, fájdalommal az arcán bólogatott rá. Boldog voltam, attól függetlenül, hogy tudtam, már soha többé nem lehetek velük. De az erőt adott, hogy ők itt vannak egymásnak. A három legfontosabb személy az életemben.

Ne féljetek,
Vigyázok rátok.