Az eső megállás nélkül esett, a felhők szürke fátyolként simult végig a hatalmas égbolton. Ügyetlenül kerülgettem a sötét betonon csúszkáló apró csigákat, több-kevesebb sikerrel. Egyetlen egyet se akartam a halálba küldeni, megfosztani az életétől. Amint erre gondoltam abban a pillanatban reccsenést éreztem talpam alatt. Felemeltem a lábfejemet és egy apróra tört csigaházat véltem felfedezni, gyorsan leguggoltam és kétségbeesetten méregetni kezdtem. Kicsiny és jelentéktelen dolgoknak tűnhetett, de még se nem bírtam ott hagyni. Néma csöndben guggoltam és méregettem az összetört ház szilánkjait.
- A fenébe – csúszott ki a számon, teltek a percek mire rábírtam magam, hogy végre felkeljek és tovább sétáljak a kihalt utcán.
Hajnal volt és nagyon hideg. Összehúztam magamon a bőrkabátot, egész testemen végig futott a libabőr.
- Késésben vagyok! - szemeim azonnal kipattantak és kocogva nekiindultam az előttem álló tíz-tizenöt perces útnak. Ahogy a hatalmas épülethez értem az ajtót egy erős mozdulattal betoltam magam előtt, végre fedett helyen voltam. Teljesen eláztam, hajtincseim arcomhoz, míg ruhadarabjaim testemhez simultak. Gyorsan kerestem egy közelben álló tükröt és megigazítgattam csapzott külsőmet.
- Szóval rád várnak – szólalt meg egy lágy hang a távolból. Megfordultam és ekkor pillantottam meg Őt. Nem volt se túl magas, se túl alacsony. Kissé soványka, mondhatni szálkás alkata volt. Haja szőkés, inkább már a fehér árnyalatát súrolta. Arca kerekded, aranyos s boldogságot sugárzó. Ismerős volt, de nem tudtam hogy mégis honnan.
- Sajnálom, hogy késtem – motyogtam zavaromban, az arcomból még mindig hosszú tincseimet simítottam hátra. Közelebb lépett kecsesen, majd a kezét nyújtotta.
- Luhan vagyok, a meghallgatásod pillanatok múlva kezdődik – bólongattam válaszképpen, tenyerébe a sajátomat helyeztem. Férfi létére tapintása kellemes volt, bőre pedig puha. Legszívesebben tovább szorongattam volna. Mihelyst észbe kaptam elengedtem a kezét, s ajkaimat szóra nyitottam.
- Az én nevem _______________, örülök, hogy megismertelek – ismét kedves mosolyt varázsoltam arcomra, de mire kezéről felnéztem, hogy szemét vizslassam már javában a hátát mutatta. Gyors léptekkel utána szökdeltem és vártam a következő utasításra.
- Az öltöző arra van – bökött fejével balra, én pedig akit helyére utasítottak el is indultam. Nem voltam egyedül a nagyobb nappalihoz hasonlító öltözőben. Több lányt is hívtak erre a meghallgatásra. Az új videóklippbe egy balett táncosra volt szükségük, aki több trükköt és mozdulatot tudott. Mivel az egyik legnevesebb koreai tánciskolába járok rám esett az egyik választás. Eleinte nem akartam eljönni, de a család és a barátok rá beszéltek. Egy próbát megér.
Gyorsan próbáltam rendbe hozni elázott külsőmet, magamra öltöttem a balett ruhát és cipőt, a hajamat pedig gyorsan felkötöttem. Úgy látszik érkezési sorrendben megyünk be, mivel én érkeztem utoljára logikus, hogy én leszek a legvégén a sornak. A lányok egymást méregették, összesugdolóztak. Ez egy ilyen szakma, senki sem akar veszíteni. Mindenki győzni jött. A percek hihetetlen gyorsasággal teltek, a leányzók sorra haladtak be a meghallgatási terembe előttem. Végül már csak egyedül én ültem az öltözőben, az ujjaimat tördécseltem már az idegességtől. Furcsa mód izgultam, ez nem rám vallott. Sosem voltam az-az izgulós fajta. Fejemet az ajtó nyitódására kaptam fel, meglepetésemre nem az a fickó volt az, aki beszólított minket. Halk zene szűrődött ki, még tartott az előttem táncoló fellépése.
- Izgulsz? – kérdezte könnyedén és leült mellém a számomra úgymond ismeretlen srác. Most már egy szürke pulcsit hordott, feje búbját most már kapucni takarta.
- Mondhatni – válaszoltam lezseren és oldalra fordítottam az orcám, végre belenézhettem szemeibe. Szinte magukba szippantottak azok a mogyoróbarna őzszemek. Mintha valamiféle erőt sugárzott volna, máris erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam.
- Hú… - sóhajtottam hangosabban s visszafordultam az ajtó irányába.
- Láttalak már korábban táncolni, bízok benned – megleptek a szavai, fogalmam sem volt róla, hogy már látott korábban. Furcsa volt.
- Mégis hol? – néztem rá értetlenül, válaszára vártam érdeklődően. Nem válaszolt, felállt és már csak arra lettem figyelmes, hogy a zene elhallgatott.
- Te következel, sok sikert! – mosolyodott el bíztatóan, és ismét egyedül lettem. Felálltam, ahogyan Luhan az imént és utána indultam. A terem szinte teljesen sötét volt csak a közepe volt megvilágítva, a zsűrik illetve pontozók arcát sem láttam.
Mély levegőt vettem és felkészültem a táncomra, felvettem a kezdő pozíciót s vártam arra, hogy a zene elkezdődjön. Néma csönd volt, mondhatni kínzó csönd. Így telt el legalább fél perc, majd a hangszórókból a zene áradni kezdett. Hirtelen Luhan tekintete jutott eszembe, ami erőt adott. A táncomat kecsesen, érzelmesen akartam előadni, hibák nélkül. Bíztam benne, hogy lát. Az előadás nagy részén már túl voltam, a vége felé járhattam. Minden mozdulatommal érzéseket akartam kifejezni. Szeretetet, bánatot, örömöt, haragot.
A zene véget ért, az utolsó befejező mozdulatot hajtottam végre. A lábamat magasra felhúztam szinte már felfeszítettem, karjaim pedig az ég felé nyújtottam és egymásba fontam azokat. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és alá, elengedtem testemet, kecsesen meghajoltam a kicsiny közönségem előtt. Nem volt se taps, se boldog kiabálás. Csak tollvonásokat hallottam, semmi többet.
- Akkor a mai meghallgatás befejeződött! Az eredmény ki lesz tűzve nem sokára a bejárathoz, köszönjük mindenkinek a részvételt! – zárta le a meghallgatást egy idősebb úr. Mindenki visszasétált az öltözőbe és visszaöltözött hétköznapi ruhájába. Lassabban csináltam mindent a szokásosnál. Utáltam várakozni, így legalább elütöttem valamelyest az időt. Egy hangosabb sikolyt hallottam, úgy látszik meg van az eredmény. Kisétáltam és próbáltam a hatalmas lány tömegen átjutni a pici táblához.
Szemeim elkerekedtek, majd oldalra pillantottam. A lány, aki előttem táncolt könnyekben tört ki és örömében ugrált. A táblán nem az én nevem szerepelt. Nem nyertem, hanem vesztettem. Nem éreztem se bánatot, se haragot.
Hátat fordítottam és magam mögött hagytam őket, táskámat vállamra akasztottam és kiléptem az épület bejáratán.
Percekkel ezelőtt tört fel a nap az égre, a szürke esőfelhők mögül a Nap lágyan cirógatta meg az arcom, nyújtózkodtam egyet és bakancsommal leléptem az első lépcsőfokra.
- Nálam te vagy a győztes – lökte el magát a faltól a fiú és karba tett kézzel megállt előttem.
- Ennek tán jelentenie kellene valamit számomra? – kérdezem vissza, úgy mint ő én is karba tettem vékonyka kezeimet.
- Mindent beleadtál. Minden egyes mozdulatodat éreztem… Az érzelmeid… mindent éreztem – közelebb lépett és ismét ugyan úgy nézett rám, mint az öltözőben.
A napfény fehéres szín haját narancssárgásra színezte, olyan volt, mint egy festmény. Teljesen elképedtem szépségén. Zavarba jöttem, arcomra halvány pír ült ki. Valahogy terelnem kellett.
- Hol láttál engem táncolni? – pislogtam rá hatalmas szemekkel. Elmosolyodott féloldalasan, megrázta a fejét.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ugye tudod? – elindult előre, majd megfordult és ismét kezét nyújtotta, épp úgy, mint amikor bemutatkoztunk. – Gyere, megmutatom
Valahogy úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Kíváncsi vagyok, hogy milyen helyet, utat tud nekem mutatni ez a fiú. És valami különös kötödést, vonzalmat éreztem iránta.
Kezemet az övébe nyomtam és hagytam, hogy vezessen. Furcsa volt, hiszen egy teljesen vadidegen kezét fogtam és úgy mentünk. Az utcán épp hogy csak egy-két ember mászkált, még nagyon korán volt. Néma csöndben sétáltunk egymás mellett. Izgatott voltam, bár ezt nem akartam, hogy testem is mutassa, próbáltam türtőztetni magam. Velem ellentétben Ő teljesen nyugodnak tűnt. Szinte csukott szemmel sétált az aszfalton, mintha minden egyes lépést tudna és ismerne. Hosszú csöndben eltelt percek után megérkeztük a helyszínre. Egy elhagyatott téglaépület volt. Emlékezetem legmélyebb zugaiban kutattam mire rájöttem, hogy hol is vagyunk.
- Ez a régi táncstúdiónk! – örvendeztem meg. – De te ezt a helyet honnan ismered? – néztem rá kíváncsian.
- Látom, te nem emlékszel rám, de én igen rád. Már kicsiként is nagyon jól tudtad kifejezni az érzéseiden a táncon keresztül – búgta a fiú.
- Te is itt balettoztál? – tátottam a számat, igaza volt, valóban nem emlékeztem rá. Válaszképpen csak egy bólintást kaptam, majd felnevetett harsányan. Kezdett kitisztulni a kép, szóval innen ismer.
- Még párban is voltunk! - akarva vagy akaratlanul, nem tudom, de közelebb húzta a testemet. A bizonyos vonzalom ismét felélénkült bennem.
- Tényleg? – egyre jobban zavarba és kétségbeestem. Majd váratlanul elengedte a kezem és zsebéből egy papír cetlit húzott elő és a tenyerembe nyomta.
- Holnap ugyan itt _________________________ és most ne késs! – már távolról hallottam a hangját, hátát mutatva kezét a magasba emelve intett.
Erről a mozdulatról beugrott egy régi emlékkép. Ismét ott voltam, mint kisiskolás… és Ő is. Ősz volt, sárga falevelek hullottak le a száradó lombokról egyenest a földre. Azt hiszem ez volt az utolsó, hogy láttam Luhant régen.
-Azt hiszem emlékszem rád! – kiabáltam utána boldogan.
Szavaim után megfordult és csak kedvesen mosolygott.
Hosszú idő után, de megtalált a másik felem. Az, aki talán ki tudja belőlem hozni azt, ami eddig hiányzott belőlem.
A szenvedélyt.
