In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 3.

Arcom hófehérré változott. Megijesztett a viselkedése, nem is tudtam hirtelen mire vélni. Éjfekete szemeiben saját magam tükörképét véltem felfedezni. Ujjaim a hideg vasszekrényhez tapadtak. Ajkaimat szóra tátottam.
- Mégis mit képzelsz magadról?! – Felemeltem gyenge karomat és próbáltam eltolni magamtól a sötéthajút.
- Állj már le! – Lökött vissza erősen, de már úgy hogy fájt. Felszisszent.
- Miért csinálod ez? Mi ez a színjáték?! – Kértem számon azonnal. Lehajtotta fejét, és elvigyorodott féloldalasan, majd hátrébb lépett egyet.
- Szerinted miért? Valószínűleg, mert nem akarom, hogy felismerjenek. Ezek szerint elég szarul csinálom, hogyha te felismertél. – Magyarázta.
Kezemet simogattam ahol megszorította, kissé piros lett.
- Jó, rendben. De miért rángattál ki a teremből? – Tettem fel a kérdést és már indultam volna vissza a terembe, mire visszarántott magával szembe a folyosón.
- Mert lebuktathattál volna, ők nem ismernek, úgy hogy „Tao”. – Szorította meg akaratlanul a kezemet ismét.
- Ez fáj! – Szóltam rá most már indulatosabban. – Nem árulom el senkinek, csak engedj már. – Kissé kiábrándító volt. A tegnapi Tao és a mai Tao két különböző ember volt. Fel sem fogtam az egészet. Gondolataimból egy ismerős hang szakított ki.
- Nem hallottad?! Engedd el.
Tao oldalra fordította az arcát, kissé megroppant nyaka is. Elengedte csuklómat, én is oda fordítottam orcámat. Kris volt az, nem messze állt tőlünk. Hatalmasra kerekedtek a szemeim.
- Tudtam, hogy jössz. Csak kérdéses volt, hogy időben e. – Heccelte Tao, én pedig gyorsan Krishez lépdeltem.
- Menj. – Szólt rám parancsolóan mély hangján, közben pedig Tao peckesen neki vetette oldalát az egyik szekrénynek, karba tette kezeit.
- Még találkozunk. – Vigyorgott, majd intett. Krisre szegezte tekintetét és várt.
- De hát ne--…
- Azt mondtam menj! – Zengett folyosó hangjától.
Nem, nem hagyom magam. Nem akarom, hogy bármi legyen. Nem érdekel.
- Nem megyek! – Ordítottam vissza és megragadtam karját. – Menjünk vissza mielőtt nagyobb baj lesz! – Figyelmeztettem, hiszen az órából már legalább 15-20 perc eltelt.
Kris megindult Tao felé. Szépen, egyenletesen közelítette meg társát. Farkas szemet néztek egymással, szinte forrt a levegő a dühtől. Térdeimet egymásnak döntöttem, nem akartam bajt.
A szőke magasabb megragadta a nála nem sokkal alacsonyabbat ingjénél fogva.
- Ha még egyszer meglátlak _______________ közelében nem leszek ilyen kedves. – Susogta el neki, Tao csak egy mosollyal díjazta a figyelmeztetést, majd oldalra bökött fejével. Mindenki abban a percben oda pillantott, köztük én is. Ott állt egy minket nem tanító tanár a falnál. Kris elengedte Tao ingjét egy gyors mozdulattal, attól  pedig Tao neki vágódott a szekrénynek finoman.
- Mindhárman velem jöttök az igazgatóhoz, most. – Parancsolóan mondta az idősebb szemüveges tanár.
Igazából nem érdekelt, hogy oda kell mennünk. Más járt a fejemben… Kris védelmező szavai megleptek. Jól esett, a szívem hevesebben kezdett verni. Felemeltem kezeimet a mellkasom elé. Megráztam a fejem, össze kellett szednem magam. Eközben már javában az igazgatói felé vettük az irányt. Legelöl Kris, őt én követtem, mögöttem pedig Tao lépdelt. Senki se szólt egymáshoz, csönd volt. Eközben mire elértük az igazgatóit kicsöngettek.
- Itt várjatok. – Parancsolta a tanár és kopogással belépett az igazgatói irodába. Leültünk a sötétzöld színű fotelekbe. Fejemet lehajtottam, hajtincseim leomlottak vállaimról arcomat takarván. Óvatosan odanyúltam és egyik oldalt fülem mögé tűztem. Térdeimnek támasztottam kezeimet. Hangosan felsóhajtottam. Felnéztem először Kris, majd Tao arcára. Már ismét a szemüveget viselte. Átlagos volt, maga elé bámult. Tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Mélyen belül el voltam keseredve hogy ez az egész így alakult. Azt hittem rendes srác… Visszaemlékeztem a piros esernyőre. Arra a pillanatra, ahogy az eső cseppek végig gördültek rajta a reggeli nap fényében. Csalódott voltam.
Abban a másodpercben kinyílt az igazgatói ajtója. A tanár kitárta karjaival és intett, hogy befelé. Ő meg visszaindult osztályához. Mindhárman bementünk.
- Nem örülök, hogy már az első napokban itt látlak titeket gyerekek. – Mondta egy idősebb, őszülő asszony. Elegánsan volt felöltözve, haja pedig rövid s göndör volt.
- __________ tanár úr mindent elmondott. A mi iskolánk nem tűri ezt a fajta magaviseletet, remélem, ezzel tisztában vagytok. – Sújtott le szavaival szigorúan.
- Remélem még egyszer ez az eset nem fog előfordulni. Mint ahogy az előbb is említettem az első hét van, ezért úgymond eltekintek eme gyerekes viselkedéstől. De legközelebb komolyabb büntetésre számíthattok. – Szidott bennünket az idősebb hölgy.
Meghajoltunk és indultunk volna kifelé, de utánunk szólt.
- Azt hittétek ennyivel megúsztátok? A büntetőbe mentek mind a hárman miután vége a tanításnak. – fejezte be mondanivalóját és ismét irataiba temetkezett.
Ismét meghajoltunk és elindultunk kifelé, de most már sikeresen. Hajamat hátrasimítottam. Nem hittem el, hogy végül is ennyivel megússzuk az egészet. Jobb mintha kirúgtak volna bennünket. Visszasétáltunk az osztályterembe még becsöngetés előtt. Tao szó nélkül visszasétált és leült helyére. A többiek jól megbámultak bennünket, nem értették, hogy miért szívódtunk fel legalább 1 órára. A sötét szőke Tao példáját követvén indult volna be, de én megragadtam ingjét ezzel meggátolván ő pedig erre válaszképpen elegánsan megfordult.
- Köszönöm, hogy megvédtél. – Hálálkodtam neki és lesütöttem tekintettem zavaromban, arcomon pedig halvány pír villogott.
- Nem érted tettem. Csak nem akartam, hogy baja essen az arcodnak. – Húzta fel szemöldökét. – Hisz az alkuban az állt, hogy híressé teszlek ahhoz pedig szükséges az, hogy valahogy kinéz. – Vágta hozzám majd beindult a terembe és leült helyére, csuklójával megtámasztotta állát s kifelé nézett az ablakon.
Valami furcsa érzés kezdett el bennem éledezni. Egyáltalán nem boldog. Keserű volt és fájdalmas. Meglepett ez a válasz, valahogy nem erre számítottam. Belém ütött a felismerés, az alkunk, amit kötöttünk. Én kitűnővé teszem év végére ő pedig híressé tesz engem. Már mindent értek. Semmit sem értem tett ma, hanem önmagáért. Minden tiszta.
Becsöngettek. Helyet foglaltam én is, néma csöndben töltöttem az egész napot. Ráeszméltem, hogy nem is ismerkedtem össze senkivel sem. Nem mondanám, hogy hamar eltelt volna az idő. Egész idő alatt gondolkoztam, kattogott az agyam. Az utolsó óráról is lassan kicsöngettek, felemeltem táskámat és a kijelölt „büntető szobába” mentem. Kissé szánalmasnak éreztem magam, hogy itt végeztem. Besétáltam és megpillantottam, hogy Kris ott ül és olvas. A lemenő nap megvilágította szőke tincseit s emellett az egész szobát narancssárgává festette, a fülbevaló pedig fülében olyan volt mint egy kis csillagocska. Ketten voltunk csak, rajtunk kívül senki sem volt ott. Minden csöndes s szinte kihalt volt.
Tao-t sehol sem láttam. Lehet el sem jön azaz idióta... Halk, félénk léptekkel indultam meg a srác felé. Nem akartam megzavarni az olvasásban. Ahogy közeledtem felé egyre jobban zsongott a fejem. Felpillantott rám szemeivel.
- Ideje volt már, azt hittem nem jössz el. Legalább ezt az időt akkor töltsük hasznosan. – Durmolta és becsukta a könyvet, amit épp olvasott. Közben megigazítottam táskámat vállamon, helyet foglaltam vele szembe.
- Akkor kezdjük el a korrepetálást. – Nyögtem ki félve és elővettem az egyik fizika könyvet, mivel abból fogunk írni következő órán. Nem engedhettem meg, hogy rosszabbat írjon, mint egy négyes. Össze kellett szednem magam.
- És ki mondta, hogy én a tanulásra gondoltam? – Lassan megemelkedett mellkasa s közelebb húzódott hozzám az asztal fölött, kezét előre tolta azon, az arcunk között csak pár centiméter volt a különbség. Teljesen elvörösödtem, arcom paradicsomszínné vált. Szemeim kikerekedtek. Egész testem megremegett, bizseregni kezdett. Elkaptam tekintetemet, arcomat kósza hajtincseim takarták.
Arca érzéstelen volt, csak úgy bámult rám. Még mindig ugyanolyan közel volt hozzám… Arcom égett.
Szép lassan elkezdtem visszafordítani arcomat. Félve néztem rá sötét szempilláim alól. Szemeibe néztem, pupilláim hatalmasra tágultak... Ekkor tűnt fel hogy már még kevesebb a táv köztünk.

Közelebb s közelebb jött… egyre közelebb…~

Clair de Lune.~ (JYJ - Jaejoong)

[Ami megihletett videó]
[Claude Debussy - Clair de Lune]

Éreztem ahogy a tömeg csak sodor magával, ide-oda csapódott testem. Rezzenéstelen arccal követtem az előttem haladó Junsu-t. Voltak pillanatok amikor csak a hátára pillantottam, Kiakartam jutni minél előbb...

Vakuk fénye vakított meg, szinte már az arcomba nyomták telefonjaikat, fényképezőgépüket. A tömeggel együtt járó ricsajból nem hallottam semmit fejhallgatómnak köszönhetően. Körülöttünk több testőr is állt, de ők se túl sok sikerrel tudták megfékezni a szinte hömpölygő tömeget. Testem ismét magatehetetlenül a tömeggel együtt úszott. Mintha szardíniává változtam volna... Szánalmasnak éreztem magam.
Akárhová néztem embereket láttam, ismeretlen arcokat. Voltak köztük az örömtől eltorzultak, voltak kifejezéstelenek, valaki örömében még sírt is s néhol ijesztőbbnél ijesztőbbeket fedeztem fel.Végre sikerült utat csinálni, könnyebben ment a haladás, sietősebbre vettük mindannyian. Igyekezetem közben megigazítottam vállamon a táskát. Próbáltam róluk tudomást sem venni. Kizárni, kizárni minden embert. Egyedül csak én voltam, Én. Ismét megrökönyödött a sor, éreztem ahogy védelmező kezek érintenek meg. Álltunk egy kis ideig. Még mindig nem hallottam semmit a zenétől, nem is akartam. Csak arra lettem figyelmes, hogy a coordi noona ordibál. Bár mindenki ugyan így tett. Üvöltöztek, ordibáltak  zajongtak... Egy tenyeret éreztem hátamon, aki lökdösött előre magabiztosan; Gyerünk, gyerünk. - Noszogatott. Felemeltem kezemet mellkasom elé védelmezően. Vártam hogy ismét meginduljunk.Gondolatmenetem közepette egy lány esett lábaim elé. Megrémisztett belül, bár nem akartam kimutatni. Ilyenkor örültem az orromon ülő napszemüvegnek. Legszívesebben segítettem volna neki, de a tömeg és a testőrök csak löktek s löktek. Éreztem ahogy halántékomon az ér egyre jobban duzzad, ahogy vérrel telik meg... a csíkos párnát szorítottam továbbra is kezem közt, jobban rámarkoltam. Nem tudom hogy a lányt a tömeg lökte e ki, vagy rosszul lett e, de a biztonságiak és a coordi is felsegítették. Magatehetetlenül álltam ott. Ismét lökdösődések közepébe kerültem, éreztem ahogy vállam egy másik ember mellkasának csapódik. Egy pillanatra azt hittem elnyel a tömeg és magába szippant. Mikor végre lélegzethez jutottam előre felé löktek, kézről kézre adtak mint a gyerekek a labdát az óvodában. Megalázó volt...
Végre kiértünk az épületből, ott várt minket egy sötétített ablakú fekete jeep. Még mindig nem hagytak minket, a vaku szinte már megvakított. Foltokat láttam. Sikeresen kinyitották a kocsi ajtaját. Junsu egy gyors mozdulattal beszállt, követtem őt. Engem pedig végül Yoochun. Dörömböltek az ablak üvegen. Szép lassan leemeltem a szemüveget arcomról, szemeim elől. Társaimra pillantottam, számukra is megerőltető és fárasztó volt ez. Nem bírtam tovább, lehajtottam a fejemet és sírásban törtem ki, akár egy kisgyermek. A szemüveg nagyot koppant a kocsi padlóján, becsúszott az ülés alá. Yoochun szintén lehajtott fejjel ült tovább, fel sem nézett. Tudta hogy mit érzek. De úgy érezte nem kell mit mondania. Junsu közelebb húzódott hozzám és elmosolyodott, vállamra helyezte kezét.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. - Angyali mosolyával próbált megnyugtatni, láttam rajta hogy kimerült de lelket akar belém verni... S ebben a pillanatban elindult az autó, végre. A motor hangja megnyugtatóvá vállt számomra, hazafelé vettük az irányt.
Az út további részében nem szóltunk egymáshoz, csönd volt. Csak a fülhallgatómból szóló zongora lágy hangja ami megtörte a csöndet...

Megéri ez az egész...?

Amber Clouds.~ Part 1. (CN BLUE - Yonghwa)

Feketeség volt előttem. Óvatosan, kissé félve nyitottam ki szemeimet. De még mindig nem láttam semmit sem. Kezemmel fejemhez nyúltam és a kidudorodó puklit kezdtem finoman nyomogatni.
- Ouch. – Nyögtem fel fájdalmasan.
- Jól vagy? – Kérdezte tőlem egy nagyon mély férfias hang.
Eközben kitisztult a kép, a fény se zavarta annyira szemem világát. Sötét, dús szempilláim közül pillantottam az alakra, aki vékony kecses ujjait széttárva, kezét tartotta felém.
- Nagyon nagyot estél. – Vigyorgott hófehér fogsorával.  Szemei alatt az arca kis gombócokká formálódott a vigyortól. Megszólalni sem bírtam, elkápráztatott az a csodálatos kisugárzás, ami sugárzott az illetőből. Letaglózott angyali szépsége, kezem akaratlanul is de megindultak felé és belehelyeztem az ő nagy tenyerébe.
- Megvagy. – Elkezdett szépen lassan felhúzni.
Tudtam, hogy különleges személy lesz az életemben. Valami forró, lüktető dolgot éreztem a mellkasomban. A fejem fölött pedig még mindig rengeteg csillag körözött illetve tűzijáték robbant ki. Bár ezt az ütődésnek is betudhattam… vagy még sem?

- Elcsúsztál a kövön, óvatosabb is lehetnél. – Mondta a srác miután felhúzott teljesen s elengedte a kezem. Gitárjáért nyúlt és behelyezte azt a gyönyörűséget a hozzá tartozó tokba. Úgy látszik a koncert már véget ért, hirtelen beugrott az egész szituáció. Épp az ő koncertjük volt. Én pedig felszolgálóként dolgoztam a szórakozóhelyen. Elszégyelltem magam mikor rájöttem, hogy tönkre tettem mindent. Azonnal meghajoltam előtte.
- Annyira sajnálom! Tönkre tettem mindent! – Sajnálkoztam és felemelkedtem. Kétségbeesetten tekintettem rá az énekesre.
- Ugyan már. – Nevetett fel harsányan. – Épp a végén sikerült „balesetet szenvedned.” – Nevetett ismételten saját szójátékán és eközben már a szórakozóhely világítását kezdték lekapcsolni.
- Bár a főnököd nem biztosan fog örülni neki, hogy egy kis felfordulást okoztál. – Tette hozzá az illető és hátára vette gitárját, társai pedig intettek neki, hogy indulnak, és hogy menjen ő is.
- A nevem Yonghwa, ha nem ismernél. – Tette hozzá gyorsan és egyik kezével barna tincseit hátra simította.
Gyorsan megráztam a fejét, hisz nem ismertem, de mivel bemutatkozott gondoltam viszonzom és még egyszer elnézést kérek a bénázásomért.
- Az én nevem _________________________ és nagyon sajnálom, hogy bonyodalmat okoztam.
Úgy tűnt, mint aki nem hiszi el, amit lát illetve hall. Furcsává vált az arckifejezése.
- Nincs kedved velem tartani? – Végül arca ismét mosolygóssá vált egyben izgatottá.
Gondolkozni kezdtem, eközben kibogoztam a csomót a felszolgáló ruhámon hátul. Félreraktam. Szerintem a mai nap után már úgy sem nagyon van munkám, vakartam meg arcomat.
- Mégis hová? – Tettem fel a kérdést és közben kiengedtem hosszú hajamat, amelyek göndör tincsekben hullottak le vállaimra.
- Majd meglátod! – Kezét rátapasztotta csuklómra és húzni kezdett maga mögött. Megszólalni se tudtam úgy meglepődtem.
- Ne félj, vigyázok rád! – Kiáltotta hátra, majd társainak szólt, hogy menjenek nyugodtan. Társai nem igazán értették az egész szituációt, rábízták. A kis busz halkan ott is hagyta az épültet. A magas srác hátrafordult és megfogta vállamat.
- Mihez lenne kedved? Nem vagy éhes? – Kérdezte tőlem. Izgatottságát egy kisgyermekéhez tudnám hasonlítani. Szórakoztató volt. Valójában igenis csak fáradt voltam, 12 órát dolgoztam. De valami vonzott az egészben.
Felemeltem mutató ujjamat parancsolóan és elmosolyodtam.
- Yonghwa! Először is egy forró fürdőt vennék. – Pislogtam rá kíváncsian, hogy mit fog hozzá szólni.  Kikerekedtek szemei, majd levette vállaimról a kezét.
- Akkor hazakísérhetlek? – Kérdezte. Eközben az idő kissé hűvösebbé vált, a szél is felkerekedett. Ledobta először az egyikről, majd a másik válláról a bőrkabátot és egy gyors, hirtelen mozdulattal rám terítette.
- Meg ne fázz nekem. – Tette hozzá a kedves gesztushoz.
Teljesen belepirultam, hiszen alig ismertem. De mit ne mondjak kedvessége valóban levett a lábamról. A melegség, ami kabátból áradt jó érzéseket keltett bennem. Éreztem az illatát is. Óvatosan, félénken beleszippantottam a levegőbe. Kevésbé feltűnően, nehogy esetleg félreértse.  A kabátnak, azaz Yonghwanak menta és kellemes dohány illata volt. Tökéletesen összeillet a kettő. Belevörösödtem tettembe, arcom paradicsom pirossá vált. Válaszolnom kellett.
- Valójában 1,5 órára lakom innen, szóval semmi szükség. De nagyon hálás vagyok érte! – Köszöntem meg illetve utasítottam el őt, eközben kezdtem magamról levenni a kabátot.
Azonnal odakapott kezével és eléggé szúróssá vált a tekintete.
- Meg ne próbáld. – Szólt rám gondoskodóan, majd folytatta. – Akkor, ha nem tartod tolakodónak… gyere át hozzám és töltsd nálam az éjszakát, csak 20 percre lakom innen. – Ajánlotta fel.
Zavaromat próbáltam félretenni. Ajkaimat pedig alig láthatóan harapdálni kezdtem. Mutatóujjammal egy hajtincsemet kezdtem piszkálni. Nem igazán mondanám, hogy féltem volna tőle, hogy esetleg bántana, vagy bármi kellemetlent tenne velem. Egyáltalán ez eszembe sem volt. Úgy éreztem, hogy bízhatok benne.
- Őmm.. ha nem lenne probléma, megköszönném. – Hálálkodtam. Abban a pillanatban megfogta a kezemet és elindult velem az igencsak sötét utcán. Alig voltak már emberek is. Oda út nem igazán beszélgettünk, próbáltam hatalmas lépéseit követni. De míg ő egyet lépett én legalább kettőt-hármat. Gyorsan behúzott az ajtóhoz, már eközben az eső is csöpögni kezdett.
- Meg is érkeztünk. – Tolta be a zárba a kulcsot, amit elfordított a zár pedig kinyílt. Kezével belökte az ajtót és húzott magával együtt. Felkapcsolta a lámpát. Meglepődve pislogtam a lakást látván. Modern is volt, de egyben tükrözte a tradicionális Koreát. Levette cipőjét és ugyan ezt tanácsolta nekem. Kint az idő pedig viharossá változott. A sötét felhők villámokat kezdtek szórni. Dörögni kezdett, amitől egész testemben megremegtem. Utáltam a viharokat…
- A ruha miatt nem kell izgulnod. A húgomnak sok ruhája van itt, sokszor szokott átjönni hozzám látogatóba. – Magyarázta a fiú.
Gondolom nem akarta, hogyha esetleg kezembe akad egy félreértsem… talán. Elkergettem a bugyuta ötleteket a fejemből. Kibújtam cipőmből és a konyhába követtem őt. Kezet mosott, majd felrakott egy teát főni.
- Barack jó lesz? – Kérdezte tőlem és a teafüvek közt válogatott. Mivel nem akartam, hogy probléma legyen azonnal rábólintottam.  Míg a teavíz főtt addig összekészített nekem pár ruhát illetve fehérneműt.
- Ezek teljesen újak, ne félj miattuk. – Kezembe nyomta azokat, amiket választott. – Ahogy néztem ugyan azokat a méreteid lehetnek, mint neki. – Folytatta.
- Köszönöm. – Gyorsan besiettem a fürdőbe, amerre ujjával bökött. Arcomba nyomtam a hófehér törölközött.
 - Mi van velem?! És miért ilyen kedves velem, hiszen nem is ismer. Miért vagyok itt?! – Tettem fel magamnak a sorozatos kérdéseket. Megpaskoltam arcomat és erőt vettem magamon. Most már teljesen mindegy, hiszen itt vagyok. Ledobáltam magamról a ruháimat és összehajtottam azokat. Nem akartam órákon keresztül zuhanyozni, hisz az pofátlanság lett volna. Ezért csak egy gyors forró zuhanyt vettem. Hamar átmelegedtem. Bár hirtelen eszembe jutott ismét, ahogy rám adta kabátját. Akaratlanul is de elmosolyodtam…
Mikor végeztem megtörölgettem jó alaposan magam mindenhol. Elkezdtem átnézni a ruhákat, amiket Yonghwa válogatott nekem össze. Egy hófehér fehérnemű együttesen akadt meg a szemem, ami piros eprekkel volt tarkítva.
- Ez nagyon aranyos… - Nézegettem, de egyben ismét zavarba estem. Biztos a húga holmija, szóval majd kifizetem az árát. Még sem hordhatom ingyen, amiért más fizetett. Emellett ott volt még egy fekete cicanadrág és egy hófehér top. Gyorsan magamra kaptam az egyszerűbbnél egyszerűbb darabokat. Kisiettem hozzá… ott állt.
- Mi a… - Tátottam meggyszín ajkaim, egész testem megremegett. Pár vízcsepp hullott le a földre a hajszálaim végeiről.
Ott állt szinte teljesen meztelen, törölköző volt derekán. Haja borzos volt. Akaratlanul is de végig mértem egész testét. Nem volt annyira kigyúrva, de ettől független igencsak izmos volt. Mikor észhez tértem, hogy még is mit teszek kezeimet szemem elé kaptam és háttat fordítottam neki.
- Bocsánat! – Vágtam rá. Éreztem, hogy füleim égni kezdenek. Zavaromban pedig combjaimat összedörzsöltem. Hallottam ahogy bevágódik mögötte az ajtó. Gondolom öltözni ment. Biztos azt hitte, hogy tovább fogok fürdőzgetni. Végre volt hozzá bátorságom, hogy megforduljak. Láttam, hogy ott volt két teáscsésze és két megkent kenyérszelet.  Oldalra pillantottam. A faágak odacsapódtak az ablaküveghez. Helyet foglaltam a közeli páfrányzöld kanapén. Pár perc múlva megjelent. Egy sötétszürke boxerben volt, felül pedig egy fekete trikót viselt.
- Bocsáss meg, azt hittem tovább leszel bent. – Vakarta meg tarkóját, majd oda nyomta kezembe az egyik teás csészét ill. a tányért is.
- Egyél, gondolom éhes vagy. – Motyogta, közben pedig órájára pillantott, este 11 múlt. Valójában inkább álmos voltam mintsem éhes, de nem akartam bunkónak tűnni. Elfogadtam egy kedves mosoly kíséretében és megettem és megittam a teát. Nagyon jól esett.
- Köszönöm. – Hálás mosoly ült orcámon, félreraktam a tányért.
- Megmutatom a szobádat. – Húzott fel csuklómnál fogva és elindultam vele együtt egy kis szoba felé. – Az enyém ezzel szemben van. Szóval, ha bármi problémád lenne, itt leszek. – Mutatott a másik irányba a srác. Bezárta a bejárati ajtót és szép lassan lekapcsolgatta a lámpákat a lakásban.
- Jó éjszakát. – Köszönt el és behajtotta saját szobájának ajtaját. Én ugyan így tettem. Szinte már vigyorogva integettem neki szobám ajtajából. Gyorsan ágyamba siettem és befeküdtem. Kint a vihar még mindig tombolt. A szél tépkedte a fák lombjait. Az eső verte az aszfaltot. A felhők pedig villámokat szórva szitkozódtak.  Azonnal fejemre húztam a takarót és próbáltam az alvással. De nem sikerült, legalább 15-20 percet fetrengtem az idegen szóbába.
- Nem bírom tovább… - Sóhajtottam és lehajtottam magamról a takarót. Lábaimat indulásra bírtam és szép lassan megindultam a szembe lévő szobába. Betoltam félénken az ajtót kicsi kezeimmel.  A lámpa fénye halványan világította meg a szobát. Oda sétáltam hozzá. Már aludt, olyan volt mint egy igazi angyal. Lekuporodtam mellé az ágyhoz, kezemet pedig oda csúsztattam az ágyon hozzá. Legalább csak egy kis érintés… csak egy kicsi…
Hirtelen elkapta a kezemet és behúzott magához az ágyba. Remegtem, mint a kocsonya. Megszólalni nem bírtam. Összekuporodva feküdtem mellette. Kezeim hirtelen trikóját kezdték szorongatni. Éreztem, ahogy kezei szép lassan átfonódnak hátamnál és magához ölel.
- Ne félj, majd én vigyázok rád _______________.

Tudtam, most már biztonságban leszek. Nem kell félnem a vihartól sem. Éreztem többé nem kell félnem attól, hogy egyedül leszek…
Mélyálomba merültem, megfeledkeztem minden problémáról. Arról hogy elvesztettem az állásom, hogy épp kint vihar tombol, amitől a legjobban félek. Yonghwa bátorságot és biztonságot adott nekem, még ha nem is ismertem…
Mézbarna szemeivel bámult rám, kezét pedig fejemre tapasztotta. Simogatni kezdte hajamat, ami még nagyobb megnyugvást adott számomra.
Bízok benned…