I Find It Kind Of Funny (Prologue) ~ (JYJ - Kim Jaejoong)

                              

2013. július 22.

Ismét temérdek alkohol keringett a testemben. Fejem szédült, émelyegni kezdtem. Lehet hányni fogok…
Könyököltem a bárpulton, és újabb tequilat kértem a csapostól, aki megrázta a fejét és nem szívesen de kiöntötte a kicsiny pohárba a szeszes italt.
Keserű, sós, savanyú. Követték egymást az ízek, mikor a végére értem arcom eltorzult, próbáltam magam türtőztetni s hatalmasat sóhajtottam.
Ekkor láttalak meg először. Tested ide-oda dobáltad a hangos, kocsmai zenére. Hosszú, szőke tincseid szinte már körbefonták nyakadat, akár egy sál.
A vad zene ellenére kecsesen mozogtál, minden szem rád szegeződött. Megemelkedtem és elindultam kifelé, hogy rágyújtsak. Pár perc múlva már szívtam tüdőbe a káros nikotint. Fejem kezdett kitisztulni, józanodtam. Hiába volt eddig fülledt nyári idő, estére hatalmas vihar szedte szét a kerületet. Az idő hűvös volt és inkább őszies, mint sem nyárias. Csak az eső halk kopogását lehetett hallani, majd egy lágy érintést éreztem karomon.
- Van tüzed? – kérdezte könnyedén az imént még bent táncoló nálam jóval fiatalabb lány.
Se szó, se beszéd odaadtam neki a fekete öngyújtót és tovább szívtam saját cigarettámat.
Arrébb húzódott és Ő is rágyújtott.
- Nem vagy te még a kocsmázáshoz és a cigarettázáshoz elég fiatal? – valójában nem akartam beleszólni, és nem is igazán volt túl sok közöm ahhoz, hogy ez a kölyök mit csinál. Nem is értem magam, hogy miért tettem fel a kérdést. Ártatlan arccal rám nézett, gyermeteg vigyor ült arcán.
- Ki vagy? Talán az apám? – szívott bele ismét a cigibe, égkék szemeivel látványosan végigmért. – Bár, ahogy elnézem… lehetnél – célzott koromra, mire akaratlanul is felnevettem. Hónapok óta nem nevettem ilyen jót, még ha csak egy gúnyolódó megjegyzés is volt.
- Inkább menj haza – szóltam rá és elpöcköltem a dekket, ami már majdnem elaludt.
- Akkor esetleg vigyél el – válaszolt nagyképűen, de mégis volt benne valami vonzó.
- Abból csak a baj lenne – húztam össze a kabátomat, mire észrevettem, hogy ő csak egy nyári toppot visel. Megforgattam a szemeimet, azzal a mozdulattal lekaptam a vállaimról a kabátot és a hátára dobtam. Nem szólt semmit, mintha teljesen természetes lett volna, hogy odaadom a kabátomat.
- Ideje mennem – szóltam neki búcsúzóul, a karomat felemeltem az ég felé s könnyed mozdulattal intettem neki.
- Hé! – utánam kiáltott. – Akkor haza sem viszel?! – lépett most már oda mellém a szőkeség és egy gyors mozdulattal beszállt a szürke luxusautóba.
Fogalmam sem volt, honnan volt ennyi bátorsága, hogy egy vadidegen mellé beül és hazaviteti magát.
Behajoltam a saját ablakomon, és mosolyra húztam a számat.
- Hogy hívnak, kölyök? – néztem rá, válaszára vártam.
- Már elmúltam 16, szóval nem vagyok kölyök – válaszától ismét felnevettem, kinyitottam az ajtót és beültem a kényelmes bőrülésre.
- A nevem Vin – tűrte hátra füle mögé hosszúkás tincsei közül az egyiket, pirospozsgás arcára halvány mosoly ült ki.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk és mosolyogni láttalak…
Hazavittelek, aztán hosszadalmas beszélgetés után végül az ágyamban kötöttél ki. Nem történt semmi közöttünk, csak beszélgettünk aztán pedig aludtunk. Anyáskodóan átkaroltál, hiába voltál te a fiatalabb, a védtelenebb.
Lehet már ekkor tudtad, hogy szükségem van rád. Hogy valami baj van velem, hogy valami nincs rendben az életemben.
Másnap reggelre eltűnt, sehol se találtam. Csak egy cetlit a mellettem heverő tollpárnán:
„És téged hogy hívnak?”


2013. szeptembere

Napok múlva ismét feltűnt, ott feküdt az ágyamban úgy, ahogy júliusban. Egyre több időt töltött nálam, az utóbbi időben szinte már minden este.
Este egy percet sem bírtam aludni, csak a plafont bámultam. Régi jó barátomon járt az eszem, és azokon, amiken keresztül mentünk együtt. A kemény edzéseken, próbákon át egészen a boldog percekig, mindent végig gondoltam. S mégis évek óta nem láttalak Yunho. Nem beszélünk, feledésbe merült minden, ami rég volt. Gondolatmenetemet a fiatal leányzó mozgolódása szakította meg. Finoman végig simítottam hófehér arcát a kézfejemmel, ébreszteni kezdtem.
Hiába feküdt mellettem ez a gyönyörűség, a nyomasztó érzés még mindig bennem lappangott. Emésztett mélyen belül, nem akart elengedni.
Forró zuhanyt vettem, mikor végeztem megjelent Vin. Az egyik fehér ingemet kapta magára, aligha takarta soványka testét.
Csak annyit kérdezett, hogy baj van e. Mire én hidegen csak megköszörültem a torkomat és válaszként azt adtam, hogy:
„Zuhanyozz le, aztán menj”
Mikor én a hálóban öltöztem, megnyitotta a csapot és zuhanyozni kezdett.
Itt a megfelelő alkalom. Elmegyek.
Ez volt életem egyik legrosszabb döntése…
Miután túl voltam életem egyik legnehezebb napján, s miután láttam Yunhot, hazamentem. Reménykedtem benne, hogy még ott találom Vint. De sehol se volt, hallgatott rám és elment.
Többé nem láttam.

2014. június 22.

Mint egy éve, ugyan abban a kocsmában ültem. Jóvalta kulturáltabb, modernebb lett utolsó látogatásom óta. A kocsmáros nem emlékezett rám, amikor mondtam neki hogy „a szokásosat”.
Megvakartam a fejem és most a megszokott tequila helyett vodkát kértem. Hirtelen kellemes illat csapta meg az orromat, azonnal odakaptam a fejemet.
- Te semmit sem változtál, Jaejoong? – Vin volt az, de még sem. Szőke, hosszú haja eltűnt, helyette sötét barna rövid váltotta fel. Hasonlított kicsit az enyémre. Nem akartam túlságosan elámulni rajta. Kevésbé tűnt így már nőiesnek, de nem mondanám, hogy elvesztette volna a báját. Kék szemei ugyan úgy csillogtak, mint régen s arcán ugyan az a kedves, mégis ravasz mosoly húzódott.
- Eltűntél – figyelmen kívül hagytam megszólítását, úgy viselkedtem, mint akit kicsit se érdekel az egész dolog. Nélküle is túléltem a nehéz időszakot, most is menni fog. A poharamba öntött áttetsző italt bámultam, majd egy gyors mozdulattal lehúztam azt.
- Elküldtél – válaszolt kijelentésemre. Nem akartam semmiféle nyálas, érzelgős beszélgetésbe belemenni, főleg ittasan. Felálltam és kisétáltam a kocsma elé, tisztában voltam vele, hogy pontosan egy év telt el azóta, mióta találkoztunk. Nem felejtem el azt a napot, hiszen könnyített a lelkemen és ezt sose felejtem el neki, a törődést és a gondoskodást.
Rágyújtottam, mint anno és a távolban villogó többi kocsma és pub hirdetését bámultam. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Hallottam a faajtó nyíló nyikorgását, majd csapódását.
- Kaphatok? – kérdezte és ujjait V-alakba nyitotta szét. Megráztam a fejemet és tovább szívtam a cigit. Halkan püfögött egyet és leguggolt mellém. Csak a kiszűrődő részeges viháncolást, s halk zenét lehetett hallani.
- Mi járatban? – igazítottam meg szemem elé lógó tincseimet. Türelmesen vártam válaszára.
- Ma van a születésnapom – hintette el, az arcomra akaratomon kívül kiült a meglepettség. Köpni, nyelni nem tudtam, majd mintha mi se történt volna visszafordítottam tekintetemet.
- Akkor Isten éltessen – az ujjai közé nyomtam az égő mérget és leguggoltam mellé. Hüvelyk és mutatóujja közé vette azt, mélyre szívta a tüdejébe, majd kifújta azt. A füst gomolygó szürke felhőként szállt fel az ég felé. Kedvesen bólogatott, majd közel hajolt hozzám.
- Hazaviszel? – tette fel a kérdést, tudtam, hogy mit akar.


Hiába voltam nála jóval idősebb, egészen megkedveltem, mint férfi a nőt. Akartam, hogy az enyém legyen. Csak is az enyém, senki másé. Még ha önzőnek is hangzik. Leszarom.
Ő valahogy pótolni tudja a bennem keletkezett űrt.

Kicsiny testét az ajtón belépve azonnal a falnak szegeztem és szájon csókoltam, nem visszakozott.
Órákon át szeretkeztünk, egészen addig ameddig a nap fel nem kelt és be nem színezte az eddig sötét eget.
Hason feküdtem, a derekamat csak egy fehér, selyem lepedő takarta el. Félálomban voltam már. Ujjai lágyan, de mégis pajkosan táncoltak végig egészen a gerincem mentén. Halk szuszogása törte meg csak a szoba csöndjét.

Most éreztem csak igazán, talán Ő az aki megmenthet…

Savages +18 ~ (EXO-M - Chen & Lay × OC)

                     
                          


Messze voltam otthonomtól, távolabb, mint amit elbírtam volna annó képzelni. Lényegében azt se tudtam hol vagyok. Csak követtem Őket bárhova hűségesen, teljes szívemmel. Hiszen Ők voltak számomra maga az Élet. Kettőjük nélkül egy semmi lennék, egy madár szárnyak nélkül…


Ahogy a homokban sétáltam, éreztem, ahogy a homok magába szívja lábfejemet. Jobban beletúrtam az aranyszínűbe. Felemeltem a kezemet szemeim elé, így árnyékot vetve rájuk. A nap már az ég tetejét súrolta bevilágítva az egész partot, egy felhőt se lehetett látni az égen, nem volt mi eltakarja a hatalmas forró csillagot.
Megigazítottam a vállamon lecsúszott hófehér toppot, egyenest a tengerbe indultam. Már bokáig ért mikor egy kezet éreztem derekamon.
- Te meg mégis mit csinálsz? – nézett rám szinte már fekete szemeivel, közelebb húzott azonnal magához kisajátítva.
- Ne aggódj, nem szökök meg – válaszoltam mosolyogva és karjaiba vetettem magam, mire ő felemelt.
- Ha akarnál, se tudnál – ciccegett és elindult velem egyenest a házba, ami épp a parttal szembe volt. Pár perc séta után beértünk a házba, egyenest ledobott az ágyra.
- Chen? – túrtam bele hajába, mire erőszakos csókot kényszerített ki belőlem. Nem bántam, benne ezt imádtam. Kemény volt és vad, semmi érzelgősség. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, de nem feltétlen mutatta ki.
Azonnal lehántotta rólam a bugyit, erősen melleimbe markolt, máris éreztem férfiasságát alhasamhoz nyomódni. Még ha durvának is tűnhetett a dolog, hihetetlenül élveztem minden egyes percét, és Ő is. Egy gyors mozdulattal letépte magáról a szürke trikót, amit viselt és félredobta.
 Lábaimmal átkaroltam, jobban magamhoz húztam a fiút, ajkaimat hangos kéjes nyögések hagyták el a heves durva tempójú aktustól…
Channel sosem szeretkeztünk, legalábbis ezt nem lehetett annak nevezni. „Számomra kéj volt, számára pedig ütközet”, rajtam vezette le a felgyülemlett feszültséget. „Ő volt életem szereleme, próbáltam neki valamit visszaadni, amit elveszített.”

Délután lehetett, Chennel épp a teraszon üldögéltünk. Ő éppen valamit a laptopján pötyörészett, én a parton játszadozó gyermekeket, napozó illetve lubickoló embereket kémleltem. Egy ismerős hangot hallottam lentről.

- Hát nem is hiányoztam? – bársonyos, nyugodt hangját bárhonnan felismertem volna, azonnal felpattantam és leszaladtam a lépcsőn, hogy üdvözölhessem. Kitártam magam előtt az ajtót és azonnal karjaiba vetettem magam.
- Yixing! – örömömben majdnem elsírtam magam, arcomat szabályosan már arcába fúrtam. Szeretetteljesen ölelt magához, csókot lehelt nyakamra. – Már nagyon hiányoztál! – folytattam, mire ő csak kedvesen mosolygott. Megjelent a háttérben Chen.
- Barátom! – örültek meg egymásnak, baráti öleléssel és vállveregetéssel üdvözölték egymást. – Jó látni téged – vigyorgott Lay és megpaskolta barátja morcos arcát, aki kitartóan bólogatott. A legjobb barátok már csak ilyenek, megmerem kockáztatni, hogy annyira szeretik egymást, hogy ölni is képesek lennének egymásért.
Én csak karba tett kézzel, mosollyal az arcomon követtem őket befelé a házba.
- Mindenre vigyáztatok, igaz? – nézett körbe a házban Yixing és egy növényke levelét tapogatta meg. „– Vagy csak egymást nyűttétek?” – féloldalas mosoly ült arcán. Halkan, kissé cinikusan felnevettem, oldalra fordítottam orcámat.
„- Figyelj, én most lemegyek úszni… majd aztán beszélünk...” – tudtam miért hagy minket kettesben Chen, felemelte a törölkőzőt, ami addig a kanapén hevert és már nyomát sem lehetett látni, eltűnt.
Pár lépést tettem Yixing felé, majd arcomat oda toltam az Övéhez, és szinte búgtam.
„ – Szia”


Egy fél óra elteltével Lay még mindig magát áztatta a hatalmas fürdőszobában, ahonnan a kilátás egyenest a tengerre nézett. Meseszép volt, mindig el tudtam benne gyönyörködni. A fürdő fala bordó volt, gyertyák díszítették a helységet.
Elaludt, ott feküdt meztelenül a kádban oldalra döntött fejjel. Lassan, de annál magabiztosabban sétáltam a kád felé, kecsesen. Leguggoltam és végig simítottam karját, amitől Yixing azonnal felébredt.
„ – Hé, többé ne merj itt hagyni!” – kedves hangon kértem, mire csak egy hozzáhű mosolyt kaptam és máris egymás ajkaira tapadtunk. Beültem mellé, amitől Ő halkan felnevetett, a víz pedig hullámozva kiöntött a kádból.
„- Úgy hiányoztál” – őszintén mondtam.
„- Mondd ki újra” – simította végig hüvelykujjával alsó ajkamat.
„- Úgy hiányoztál nekem” – válaszoltam megszakítva szerelmes csókokkal. Nem kellett több, azonnal egymásnak estünk, vad csókokkal elhalmozva egymást.
„Tudom, mit gondoltok. Ribanc, mi? És lehet, hogy helytelen, de valójában mi annyira szeretjük egymást. Bízunk egymásban, vigyázunk egymásra. És számomra ők ketten egy teljes férfi.”
Egy erős mozdulattal kiemelt a kádból, lábaimmal átkaroltam derekát és bevitt a saját hálójába, óvatosan lerakta testemet az ágyra meztelen testével fölém hajolt. Szeretkezni kezdtünk.
„Chen hideg, mint a fém. Yixing csupa melegség. Chen megdug, Yixing szeretkezik.”
Kezével gyengéden az arcomhoz nyúlt és végig simította, lassú és annál kínzóbb tempóban mozgatta előre-hátra csípőjét.
„Chen maga a föld és Yixing a lelke.”
Felemelt, ráültetett lábaira és úgy folytattuk tovább, egy percre se vettük le egymásról a szemeinket. Egészen addig folytattuk míg mind a ketten el nem élveztünk, fáradtan zuhant a testemre.

Hihetetlen, de mégis létezik, lehet egyszerre két emberbe szerelmesnek lenni, még hozzá feltétlenül.
Velünk ez történt.

„S csupán csak egy dolgon osztoznak, rajtam. 

És Ők az enyémek.”

What's Cooking? ~ (EXO-K - Chanyeol)

                                



Kora reggel volt, a nap épp most tört fel a hatalmas bárány felhők közül, a látkép az ablakomból olyan volt akárcsak egy festmény. Szinte a szivárvány összes színe fellelhető volt az égen a pirostól egészen a liláig. Kitártam ablakomat s hatalmasat szippantottam tüdőmbe a friss levegőből, jobban kihajoltam. A szél azonnal felkapta vékony szálú hajamat és lágyan táncoltatni kezdte arcom körül. Félénken elmosolyodtam és visszahúzódtam az ablakból, megpördültem és szobámból utam egyenest a konyhába vezetett. Kinyitottam a hűtőt és megnéztem, hogy minden megfelelő alapanyag megtalálható az általam kiválasztott süteményhez. Egy tapssal nyugtáztam, hogy minden megvan, oldalra nyúltam a tollamért és vizslatni kezdtem a sárgás, szívecskékkel tarkított papírost. Még este írtam ki a netről a gyümölcsös sütemény receptjét, unalmamban vonalakat kezdtem firkantgatni. Unottan teltek el a percek, majd a falon kattogó órára pillantottam.
- Késik – sóhajtottam magamnak.
Gondoltam ameddig sütőtársam nem ér ide, neki állok az előkészületeknek. Szememmel ismét a papírt vizslattam, átfutottam rajta, próbáltam értelmezni. Közben megragadtam a saját kötényemet és a nyakamba akasztottam. Kivettem a hűtőből a vajat, a tojásokat és a két pár barackot, amit a sütemény tetejére szántam. Igyekezeteimet a csengő szakította meg, gyorsan az előszobában lévő tükörhöz siettem, megigazítottam frufrumat és utolsó pillantást vetettem önmagamra mielőtt ajtót nyitok. Izgatottságomat akkor se tudtam volna leplezni, hogyha akartam volna. Azonnal kitéptem az ajtót és nálam jóval magasabb fiú széles tenyere majdnem az arcomban landolt.
- Szia! – hatalmas, gyermeteg vigyor ült arcán, tenyerét pedig elhúzta az arcom elől. Végigmért és óriásira nyitotta szemeit. – Csak nem elkezdted nélkülem? – csuklóját derekának támasztotta.
- Éppen hogy kipakoltam a hűtőből, időben érkeztél – mosolyodtam el szégyenlősen, beinvitáltam kicsiny házamba.
Illedelmesen megtörölte a lábát a törlőben, levette hatalmas cipőit. Számomra Chanyeol olyan volt, mint egy óriás. Jóvalta magasabb volt, épp hogy a fejem búbja mellkasáig ért.  
Oda sétált a mosogatóhoz és kezet mosott, kezébe vette a papírt, amin a recept volt. Láttam, hogy arcán félénk, féloldalas mosoly húzódik a szív mennyiség láttán.
- Akkor mivel is kell kezdenünk? – érdeklődően méregette a papírt, látszott rajta, hogy még sose sütött-főzött. Amikor abbahagyta az olvasást, a tojásokkal kezdett játszani. Anyáskodóan megráztam a fejemet és magyarázni kezdtem.
- Nem választottam nehéz süteményt, nem lesz nehéz dolgunk. Így elmondhatod, hogy szinte egyedül te sütötted neki – pipiskedtem fel a lisztes dobozért, ami a legmagasabb szekrényen volt. Azonnal odalépett és segítőkészen leemelte nekem s a kezem közé nyomta. Gondolataim máris ezer meg ezerfelé terelődtek. Eszembe jutott, hogy pontosan miért is van itt. Azért kérte a segítségemet, hogy a szerelmének készítse el. Nem mondta el igazából el, hogy kinek.
Ő kérte a segítségemet, én pedig szívesen segítek neki bármiben, hiszen olyan rég óta ismerjük egymást. És ha akartam volna se tudtam volna neki nemet mondani, annyira kedvelem.
- Köszönöm! – nyögtem ki halkan kis fáziskéséssel. A liszt után a kristálycukor és a sütőpor következett. Megkértem, hogy vegyen ki a szekrényből egy nagyobb tálat és tegyen bele 2 bögre lisztet. Hátrapillantottam, hogy minden rendben megy e és minden úgy halad e, ahogy kell. Most már a nyakában egy kék kötényke lógott, kezén pedig két fehér sütőkesztyű volt. Nem bírtam megállni, azonnal hatalmasat kacagtam. Értetlenül nézett rám, majd magára nézett és Ő is elkezdett harsányan nevetni.
- Ennyire nevetségesnek tűnök? – levette a kesztyűt és a pultra helyezte. Megráztam a fejem, de viszont helyeseltem abban, hogy a kesztyűket levette.
- Azt majd csak később használjuk – szóltam oda neki, megragadtam a tálcára kihelyezett olajos flakont és elkezdtem kimérni a megfelelő mennyiséget. Kíváncsian figyelt, próbált tőlem mindent ellesni a barna hajú fiú. Minden alapanyagot a megfelelően kimért adagban belehelyeztük a nagyobb tálba, megkerestem a robotgépet és bedugtam a konnektorba.
- Most te jössz, kapcsold be a robotgépet és keverd össze. Így lesz a tészta. Bólintott és azzal a mozdulattal, hüvelykujjával feltolta a bekapcsoló gombot a legmagasabb fokozatra. A tészta össze-visszarepült a tálból egyenest ruhánkra, testünkre.
- Hé, hé! – kiáltottam fel és épp arcomra csapódott egy hatalmas cukros trutyi, elvettem tőle és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam. Eleinte félve nézett rám, azt hitte, hogy haragudni fogok rá. A konyhát hirtelen ismét az Ő mély, hangos nevetése töltötte be. Hátralökte testét egyenest neki a pultnak, hasát fogta. Nagyon jóízűen nevetett.
- Nagyon vicces. Ha-ha – imitáltam és kezem közé vettem a kockás konyharuhát, letörölgettem magamról a tésztát. – Te is olyan lettél okoska – finoman elkezdtem megtisztogatni arcát, karját és ruháját.
- Nem mondtad, hogy ez ilyen veszélyes – kivette kezemből a konyharuhát és folytatta azt, amit én elkezdtem. Kissé csalódottan húzódtam el tőle, majd egy aligha sokatmondó mosolyt vetettem oda neki.
- Nézd, így – mutattam neki, Chanyeol pedig mögém állt. Hallottam, ahogy szuszog, ahogy veszi a levegőt. Kissé csikizte a nyakamat, ezért egy halk kuncogás hagyta el torkomat. A tészta szép lassan összeállt egy sárgás színű folyékony anyaggá.
- Ez kész! – félretettem a robotgépet és a barackokért nyúltam. – Mosd meg őket, aztán szépen felvágjuk. Még ki kell vajazni és lisztezni a tepsit. Helyeslően bólogatott, mint aki megértette a rá kiszabott feladatot. A barack családot a mosogatóhoz cipelte és finoman leöblögette róluk a koszt, utána szárazra törölte azokat. Közben elővettem a tepsit, kivajaztam, ahogy a recept utolsó pár lépésében írta.
Megijedtem. Szívem hihetetlen gyorsasággal kalapált ide-oda. Karokat éreztem derekam körül, ahogy szépen lassan átölelnek hátulról. Ismét hallgathattam a megnyugtató szuszogást. Állát vállamnak támasztotta, ott pihentette fejét.
- Kissé elfáradtam a nagy munkálatokban – vallotta be, közvetlenségét még mindig nem tudtam normálisan lereagálni. Meg sem bírtam mozdulni. Közben a vaj olvadni kezdett ujjaim között, tekintetem pedig szinte megfagyott, a lisztes dobozt vizslattam. A szálkás karok egyre jobban szorítottak. Mire kezdtem volna hozzászokni a kellemes szorításhoz, az érzés elmúlt. Már nem fogta közre senki a derekamat, és úgy szint senki nem pihentette fejét a vállamon. Félénken mertem csak hátra nézni Chanyeolra, aki már épp a barackok összevágásával volt elfoglalva, mintha mi sem történt volna. Nagyot nyeltem és ameddig még tudtam gyorsan kiliszteztem a tepsi alját.
- Ne vágd őket annyira apróra, próbáld közepesre inkább – hintettem el a tanácsot és a srác mellé léptem. Teltek a percek és szép lassan összeszeletelte az összes barackot.
- Ügyes vagy – dicsértem meg kedvesen, mire büszke arcot véltem felfedezni. – Nos, akkor már csak annyit kell tennünk, hogy bekapcsoljuk a sütőt, hogy kicsit előmelegedjen. A tésztát pedig a tepsibe szépen beleöntjük és rászórjuk a gyümölcsöket – megfogta azonnal a tálkát, hezitálás nélkül önteni kezdte a piros tepsibe a tésztát.
- Így? – kérdezte, megerősítésre volt szüksége. Hevesen bólogatni kezdtem, hiszen mindent tökéletes csinált. – Akkor most szórd rá a barackot, próbáld úgy, hogy körülbelül mindenhová jusson. – úgyis tett, ahogy mondtam, lassan beterítette a tészta tetejét a gyümölcs mennyiség.
-  Akkor már csak meg kell sülnie. Porcukor a tetejére és kész! – vettem le nyakamból a kötényt, Ő is ugyan így tett. Óvatosan beraktam a sütőbe a tepsit, Chanyeol pedig gyorsan leguggolt elé és mint egy gyermek karácsonykor izgatottan nézte a tésztát.
- Semmi nem történik… - pufogott sértődötten, majd felállt.
- Kell egy kis idő, nyugalom – megráztam a fejemet tudatlanságán, elkezdtem összetakarítani a konyhába. Közben próbáltam összeszedni a gondolataimat, rá akartam kérdezni, hogy mégis kinek készítette illetve készítettük ezt a süteményt. Kínos csönd uralkodott most a konyhán, csak a sütő halk kattogását lehetett hallani.
- Chanyeol? – hívtam nevén, de többet nem bírtam kinyögni.
- Megmozdult! – mintha meg se hallotta volna, izgatottan felállt és a sütőre mutogatott. Bepillantottam és nyugtáztam, hogy a tészta elkezdett sülni, növekedni.
- Ez teljesen természetes – mosolyodtam el halványan.
- Mit akartál kérdezni? – ezek szerint mégis csak hallotta, karba tette kezeit és érdeklődően vizslatni kezdett.
- Ha nem vagyok indiszkrét… Mégis kinek csináltuk ezt a süteményt? – nyögtem ki végre valahára az engem kínzó kérdést.
- Már mondtam, a szerelmemnek – sóhajtotta ki könnyedén a „szerelmemnek” szót. Csalódott képet vágtam, amiért nevet nem említett, majd folytatta. – Idővel megtudod, hamarosan. – motyogta el halkan a játékos fiú.
Miközben vártuk a süteményt, hogy szépen arany barnára süljön addig nem igazán sokat beszélgettünk. Én is és Ő is gondolkoztunk a saját magunk gondján, baján. Csöndben letelt a félóra, csipogott a jelzőóra.
- Gyönyörű lett – vettem ki a sütőből az immáron kész finomságot. Ráhelyeztem egy fadeszkára és gyönyörködtem alkotásunkba. A fiú büszkén méregette, közelebb hajolt és nagyot szippantott annak illatából.
- Remek az illata. Úgy gondolom, hogy mi lennék a város legjobb cukrászai! – dicsért meg engem is meg magát is, felnevettünk. – Alig várom, hogy megkóstoljuk.
- Megkóstoljuk? – kaptam fel a fejemet s hatalmas szemekkel pislogtam rá, nem értettem.
- Te meg én fogjuk megenni – nyúlt felém, és kezemet finoman szája elé húzta. – Az Isten áldja meg ezeket a kezeket – mosolyodott el féloldalasan, úgy, ahogy mindig is szokott.
- De hát te azt mondtad, hogy a szerelmednek készíted – emlékeztettem.
- Pontosan – lágy csókot nyomott kézfejemre, majd leengedte azt és összefonta saját ujjaival. – A szerelmemmel fogom megenni – húzott közelebb és másik kezével átkarolt lapockámnál.
Szóhoz sem jutottam hosszú perceken keresztül, az agyam mintha egy hatalmas feketelyuk lett volna. Óvatosan elhúzódott tőlem és közelebb hajolt arcomhoz.
- Most jön a legjobb része, a kóstolás! – csattant fel és máris a késért nyúlt, hogy felvágja. – És még hozzá te fogsz megetetni! – mélyhangján szólt hozzám, én pedig próbáltam túl tenni magam a hirtelen ki nem mondott szerelmi vallomáson és bólintottam.
- Na hadd kóstoljam meg! – még ki se hűlt, de számba tömtem egy hatalmas kockát, leplezni akartam arcom pirosságát, így hát rá kentem, hogy a sütemény túl forró. Chanyeol is vett egyet, de ő sokkalta elővigyázatosabb volt, mint én. Jól megfújta a süteményt, csak aztán tolta a szájába.
Visszagondoltam a pár perccel ezelőtt történtekre, lenyeltem az utolsó falatot, amit csócsáltam.
- Komolyan gondoltad az ezelőttit? Amit mondtál? – ajkaimat halk suttogás hagyta el, féltem a választól, reménykedtem abban, hogy igazat mondott.
- Komolyan – könnyedén válaszolt szokásához híven.
- Be tudnád bizonyítani? – kértem szégyenlősen.
Meg se várta a mondatom végét, ajkait az enyémekre tapasztotta és óvatos, de mégis magabiztos csókkal bizonyította igazát.


Sose felejtem el az első igazi szerelmemet, sose fogom elfelejteni az első csókomat.
Édes volt és barackízű.