Korán reggel volt, a
nap első sugarai pedig máris melegíteni kezdték arcomat. Az eddigi csendet az
utca zaja és madárcsiripelés törte meg. Lassan kezdtem nyitni a szemeimet, de
homályosan és gyengén láttam eleinte, majd szépen lassan, pár perc elteltével
egyre élesebben körvonalazódott minden egyes tárgy a hatalmas, modern
hálószobában.
Egy perccel később egy fej dörgölőzött mellkasomhoz, karjaival pedig szinte már
rajtam csimpaszkodott, akár egy inda, egy hatalmas, ősi fán, nem engedve,
ragaszkodva teremtőjéhez. Hatalmas tenyeremet arcom elé emeltem és finoman
végigsimítottam rajta; ideje most már tényleg felkelnem.
De ma valami különlegességet éreztem, valamiféle ürességet. Hiába volt kint
szép idő, hiába feküdt mellettem egy csodálatos lány, hiába voltam híresség
rengeteg pénzzel és hírnévvel… valami hiányzott az életemből. Csak még nem
jöttem rá, hogy pontosan mi is az… Egy ideje már nem része az életemnek valami,
ami egykor sokat jelentett.
- Vin… - Szóltam oda a hosszú hajú szőkeségnek, hogy ideje most már elengednie.
De ő csak jobban szorított, erősebben magához láncolva. Megráztam a fejemet,
majd pedig szép óvatosan lehántottam magamról a vékony karokat, ő pedig
sértődötten befordult az ellenkező irányba és aludt tovább. Arra lettem
figyelmes, hogy a reggeli nap fénye eltűnőben van, és helyét hatalmas,
szürkésfeketés felhők veszik át. Odalépdeltem az erkélyhez, elhúztam oldalra az
ajtót, és kiléptem rajta. Megcsapott a hűvös szellő és a cseresznyefa illata;
nagyot szippantottam belőle, majd cigarettámért nyúltam és meggyújtottam. A
tiszta levegő helyét a mérgező füst vette át a tüdőmben, mérgezve azt. Pár
csepp eső már le is esett a hatalmas égből, nekikoppanva az erkély kövének.
Letekintettem a magasságból, pici pontokat láttam mozogni. Azok bizony emberek
voltak, egyre több színesebbnél színesebb esernyő nyílott ki fejük fölött,
mintha valamiféle szivárványt láttam volna. A távolból mennydörgés hallatszott,
mire felkaptam a fejem és erősen beleszívtam a cigarettába, annyira, hogy
azonnal belefájdult a fejem. A cigi kihullott ujjaim közül és a tömegbe esett.
Egyáltalán nem érdekelt; hátat fordítottam, besietettem a fürdőszobába és becsaptam
magam mögött az ajtót.
- Elegem van belőled… - Beszéltem magamban, de mondandómat valójában a rám törő
migrénnek szántam. Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt és a gyógyszereim közt
kezdtem turkálni. Normális az, hogy ennyi gyógyszert tartok itthon? – Tettem
fel magamnak a kérdést, és erősen gondolkozni kezdtem, a fejfájás ellenére, de
választ nem találtam. Megnyitottam a csapot és beálltam meztelenül a
zuhanykabinba, egyik kezemet kinyújtottam magam elé és egész testemmel a
csempének támaszkodtam. Az ajtót hallottam elhúzódni, majd a szőke hajú lépett
be rajta.
- Baj van, Hero? – Szólított meg becenevemen a hatalmas kék szemű, európai
lány, aki az utóbbi időben egyre többször volt a vendégem. Válaszra viszont nem
méltattam, elzártam a vizet és kinyitottam a kabin ajtaját.
- Zuhanyozz le, aztán menj – Törölközőt csavartam a derekam köré és
hátrasimítottam a kezemmel sötét hajamat. Ismét a hálóba vitt utam, közben
hallottam, ahogy megnyitja a csapot és a víz csobogni kezd. Gyorsan megtöröltem
magam mindenhol, majd sietve ruhákat akasztottam testemre, elmaradhatatlan
kellékeim közé tartozott a napszemüveg és sapka. Orromra ültettem a szemüveget,
a sapkát pedig az arcomba húztam. El akartam kerülni a figyelemfelkeltést,
elegem volt már az emberekből, a fényképező vakujából…
Végül, miután elkészültem, a táskámért nyúltam, belepakoltam az alapvető
dolgaimat, mint például a cigarettát és fájdalomcsillapítót. Nem akartam most
Vinnel túl sokat beszélgetni, sem enyelegni, ezért nekiindultam az ajtónak, de
a lábammal a földön hagyott boros poharak egyikét feldöntöttem, a vörös ital
pedig szépen beitta magát a hófehér szőnyegbe, de mit sem törődve vele haladtam
tovább a zár felé. Máris a folyosón találtam magam, lábaim szinte maguktól
vittek előrefelé. Fülembe dugtam a fekete fülhallgatót és benyomtam kedvenc
balladáim egyikét, teljesen átszellemültem. Kiértem az utcára, már szakadt az
eső. Nem zavartattam magam, feldobtam a kapucnimat a fejemre és elindultam
céltalanul előre az emberi ösvényen. Lehajtott fejjel közlekedtem, hiszen a
beteges rajongók és lesifotósok mindenhol vártak és követtek ahova csak
lehetett. Akarva akaratlanul néha nekem ütköztek az emberek testükkel, a
szakmámban töltött idő alatt sikeresen megutáltam az emberi érintést. Nagyon ritkán
viseltem el, csak akkor, hogyha a helyzet megkövetelte azt.
Hirtelen egy ütést éreztem a tarkómon; leverte a fejemről a sapkát. Eleinte
reagálni sem tudtam, majd erőt vettem fáradt testemen és hátrafordítottam az
arcomat támadóm felé.
Egy nálam legalább tíz évvel fiatalabb, egyenruhába öltözött diáklány volt az,
arcát eltorzította a düh és a méreg.
- Tönkre akartad tenni Yunho és Changmin oppat!
Dögölj meg! – Ordított rám a tinédzser lány, én pedig kifejezéstelen
arccal álltam a tekintetét. Felvettem a földön már teljesen elázott sapkát és
továbbra is csak álltam a lány előtt, vártam, hogy mi lesz a következő
elvetemült, beteg lépése. Megcsókol? Vagy megüt? Vagy még inkább elkezd velem
üvölteni és próbál kellemetlen helyzetbe hozni? Egyre több és több variáció
jutott eszembe, de végül egyik sem történt meg, a derékig érő hajú lány
sértődötten és könnyekkel küszködve hátat fordított nekem s elszaladt.
Kicsavartam a vizes sapkát és eltettem a táskába, most már csak a kapucni
takarta fejem búbját. Hosszú percek óta sétálhattam, mikor ráeszméltem, hogy
egy emberre se néztem rá. Lehetett az férfi, nő, fiatal és öreg… egyik sem
érdekelt. Nem ragadt meg egyiken se a szemem, egyikben sem láttam semmiféle
különlegességet. Üres arcok, üres helyek mindenhol. Éreztem, hogy az idők során
én magam is teljesen üressé váltam; mélyen, legbelül, akármennyire is próbáltam
az ellenkezőjét mutatni. Valahol a lelkem mélyén vágytam a szeretetre, de túl
önző és makacs voltam, hogy ezt bárkinek is őszintén kimutassam. Percek teltek
el némán, magamba mélyedve… lábaim követték más emberek lábnyomait még végül
egy parkhoz értem.
Ez volt a közös helyünk, ide jártunk ki még rég… Mikor még nem volt két csapat,
hanem egyek voltunk mind. Nem volt te és én, csak mi.
A park közepén egy hatalmas kő emlékmű állt, azt pedig fák vették körül, amik
lombját most barackszín virágok borították. Ahogy egyre közelebb értem,
megpillantottam egy magas, elegáns alakot. Egyik keze zsebre volt dugva a
másikkal pedig egy sötétbarna esernyőt tartott. Felemelt fejjel bámult az
emlékműre, barna haja finoman hátra volt zselézve.
Egész testem megremegett; hirtelen rájöttem, hogy Ő az, az alak, akit keresek,
Ő az, aki hiányzik nekem. Az egyik legjobb barátom ott állt tőlem pár méterre,
de tudtam, hogy nem szólhatok hozzá és ő se hozzám. Hány év is telt el? 3 vagy
talán 3 és fél? Nem is emlékszem pontosan…
Erőtlen lépésekkel közelítettem felé, egész testem megrökönyödött. Beszélni
akartam vele, elmondani neki, hogy még mindig fontos és hiányzik nekem.
Hiányzik a barátom.
Végül már csak egy lépés választott el bennünket, megálltam és hosszú karomat
nyújtottam a teste felé, ajkaimat pedig szóra nyitottam. A torkomon egy árva hang sem jött ki, csak
ott álltam lefagyva, szótlanul.
Az eső időközben elállt, a nap pedig lassan előtört a hatalmas felhők árnyéka
mögül.
A nálam pár hónappal fiatalabb férfi összecsukta az esernyőt, majd finoman egy
kézsuhintással lerázta azt, hangosan sóhajtott, aztán elindult balra. Nem vett
észre, én pedig visszahúztam kezemet és figyeltem Yunho távolodó alakját.
Lekaptam a fejemről a kapucnit, orcámat az immár kék ég felé fordítottam,
legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tettem.
Ott álltam még mindig egyedül, hátrahagyottan és teljesen magányosan. Kissé
nevetségesnek és szomorúnak találtam a helyzetet.
Ez lenne az az álom, amiért képes lennék meghalni? Meghalni, hogy
visszakaphassam Őt és a barátságát?
Ez egy őrült világ, én pedig folyamatosan köröket futok érted, újra s újra.
Késő este még mindig bent dolgoztam az irodában,
magamba roskadva a hatalmas irat mennyiségbe. Hajamba túrtam vékony ujjaimmal,
hátra simítva hosszú tincseimet, majd ezt követően az órámra pillantottam, még
koránt sem volt vége a munkaidőmnek. Hangosan sóhajtva pillantottam
munkatársaim arcára, akik sokkalta több energiával dolgoztak még ilyen későn
is, mint én egésznap. Nagyot nyújtózkodtam, hogy elfáradt tagjaimat kissé
megmozgassam. Felálltam, megigazítottam térdfölé érő szoknyámat és elindultam a
mosdóba, hogy kissé felfrissüljek, a folyosón végig haladván megpillantottam a
velem szembe jövő fiú áradatot. Valószínűleg most lettek kész a mai
gyakorlással, az összes megizzadva, fáradtan sétált. A sor végén észrevettem a
királyfisan menetelő srácot, aki fáradtsága ellenére is teljesen kiegyenesedve,
délcegen sétált. Megforgattam szemeimet, hiszen tudtam, hogy mit akar tőlem,
hónapok óta zaklatott és fárasztott. Nem akarta feladni, sose mondtam neki
igent, nem kifejezetten érdekeltek az effajta srácok, és nem is igazán vonzott
ez az élet sem. Miközben elhaladtam mellette, próbáltam figyelmen kívül hagyni
jelenlétét és még rá se nézni. Hirtelen vékony, de annál is hidegebb ujjak
fogták közre csuklómat. Szembe fordított magával, és közelebb rángatott
mellkasához.
- Már köszönni se köszönsz kedves? – Nézett rám mogyoróbarna szemeivel s az
arcán féloldalas mosoly ült.
- Kellene? – Próbáltam erős szorításából elhúzni csuklómat, de Ő ezt nem engedte,
kitartóan tartotta azt, éreztem, ahogy fejembe száll az összes méreg.
- Engedd el a kezem Seunghyun, kérlek. – Kérleltem egyelőre még mindig kedvesen
dühöm ellenére.
Meglepő módon elengedte kezemet és az ezüstös fehér hajú elindult a többi srác
utána a fürdőbe. Megkönnyebbültem, már elegem volt az erőszakos nyomulásából.
Tovább sétáltam a női mosdóba, kinyitottam annak ajtaját és beléptem rajta. A
tükör elé lépdeltem és kezemre jó hideg vizet engedtem.
- Ah… Erre már szükségem volt. – Húztam el kezemet a csap alól, s
megpaskolgattam arcomat. Miután kissé felfrissültebbnek éreztem magam, utam
visszavezetett az iroda részlegbe. De ahogy kiléptem az ajtón egy alak állt ott
rám várva.
- Hihetetlen vagy! – Csattantam fel hirtelen kissé hangosabban, Ő pedig azonnal
tenyerét szám elé helyezte.
- Fogd be, még a végén lebukunk. – Nevetett halkan mélyhangján és oda nyomott
egyenest a falhoz, tenyerét pedig combomhoz tapasztotta, s végig simított
rajta. Fogaimat összeszorítottam, kezemet pedig ökölbe.
- Sose fogod megunni ezt? – Elegem volt már belőle, és a folyamatos
molesztálásaiból. Legszívesebben lekevertem volna neki egy hatalmas pofont, de
féltem, hogy akkor kirúgat, és állás nélkül maradok, amit viszont nem tehettem
meg. Szükségem volt erre az állásra, hogy eltartsam magamat.
- TOP! – Szólt oda egy vékony hang neki, valószínűleg az egyik háttértáncos
lehetett. Hál istennek, megmentőm…
A srác azonnal ellökte magát testemtől és úgy csinált, mintha semmi sem történt
volna.
- Mi még találkozunk később! – Súgta oda halkan nekem, s kacsintott egyet
felém.
Ráztam a fejemet jobbra-balra, majd karba tettem kezeimet. Elkezdtem
gondolkozni rajta, hogy talán ez az egész még sem ér meg ennyit…
Visszasétáltam az irodai asztalomhoz és teljesen belemélyedtem a munkába, amennyire
csak tudtam. Szorított minket a határidő, ezért teljes odafigyeléssel kellett
dolgoznom. Éjfélt ütött az óra, én pedig felálltam és betoltam a gurulós
széket. Elköszöntem munkatársaimtól, összepakoltam a cuccaimat és öltözni
kezdtem. Kint az idő elég hűvös volt, ezért még az embernél elfért egy
vastagabb kabát is akár. Lesétáltam a hatalmas lépcsőn és kisétáltam a
főbejáratón. Elővettem telefonomat és egy smst írtam a barátomnak, hogy
hamarosan hazaérek, és ne aggódjon, gondolatmenetemből egy autó dudálása
szakított ki, pontosabban inkább rám hozta a frászt. Felpillantottam, és
kíváncsian meredtem a távolba. Az utca másik felén egy fehér luxusautó
várakozott, egy kéz pedig kiintett belőle, hogy „gyere”.
Tudtam nagyon jól, hogy kiül az autóban és, hogy mit is akar tőlem. Le akartam
zárni ezt az egészet ezért nekiindultam egyenest. Az autóablaka szép lassan
lehúzódott és egy napszemüveges alak mért végig.
- Éjszaka napszemüveg… most komolyan? – Meredtem rá, karba tettem kezeimet és
válaszára vártam.
- De tetszem, nem? – Kérdezett vissza
költőien, s kitárta az ajtaját. – El sem hiszed, milyen rég óta várok rád. –
Fogta meg a kezemet és húzott magához.
- Figyelj, Seung-- - Sóhajtottam már fáradtan, semmi másra nem tudtam gondolni,
csak hogy hazamenjek és egy jó forró fürdők vegyek, és aludjak. De mondandómat
félbe szakítva, a feltűnést sem kerülve ajkait enyémekre tapasztotta és falni
kezdte azokat. Karjaival közben átkarolt s magára tolt. Akármennyire is
menekülni akartam nem tudtam, nem engedett. Próbáltam nem viszonozni az általa
adott csókot, de annyira erőszakosan tolta számba a nyelvét, hogy nem bírtam
ellenkezni sem. Majd pár perc elteltével eltávolodott arcomtól, kezét pedig
ráhelyezte arra.
- Legalább kicsit próbáld meg élvezni azt, amit veled csinálok. – S beült a
kocsiba. – Tudod, mi lesz, hogyha nem csinálod azt, amit mondok… - Kezdett
zsarolni, fejemet leszegezve a szürkeszín betont bámultam. Bárhogy is
ellenkezett a szívem, az agyam nyerte meg ezt a csatát. Átsétáltam a kocsi
előtt, majd ajtót nyitottam, s beszálltam.
- A szokásos megfelel? – Kérdezte, s szinte válaszomat meg sem várva a gázra
lépett. Pár perc néma autókázás után megérkeztünk egy közeli kihalt parkba,
tudtam, hogy mi következik. Megállította egy hatalmas fa alatt az autót, ahol
mindig szokta. Szépen hátra tolta az ülését és hátrakönyökölt, felhúzta egyik
szemöldökét.
- Tudod a dolgod. – Vigyorodott el és elkezdett magára húzni, azt várta, hogy
én tegyek meg mindent érte.
- Egy szemét állat vagy… - Suttogtam bele arcába és fájdalmas csókot leheltem
duzzadt ajkaira, piciny mancsommal pedig ágyékát kezdtem simogatni.
- Haa… ez már kedvemre való kislány. Ezért szeretlek én téged ennyire. –
Lihegett bele a csókunkba, s közben erősen belemarkolt fenekembe. Hangosan
felhördült a kényeztetésemtől, éreztem, hogy már teljesen ki volt rám éhezve.
Könnyeimmel küzdve próbáltam erőt venni magamon és megjátszani, hogy tetszik a
dolog. A szívem mélyén gyűlöltem, utáltam az egészet.
Ujjait most már combjaim közt éreztem, végig markolászta azt erőteljesen, amitől
hangosan s kissé fájdalmasan fel is nyögtem. Egyre beljebb és beljebb haladt
ujjaival, jéghideg gyűrűi pedig szinte hozzátapadtak tűzforró bőrömhöz. Mutató
s középső ujjait végig tolta bugyimon fel s alá.
- Még hogy nem tetszik, ne röhögtess. – Szólt fel izgatottan a férfi és
elkezdte gombolni farmerját, s egy gyors mozdulattal le is tolta azt együtt
alsónadrágjával. Máris éreztem lüktető férfiasságát, ahogy combomhoz
dörzsölődik. Ajkait megnyalta, olyan volt, mint egy kiéhezett vad, aki most
készül felfalni áldozatát.
- Rakd be… - Szólt rám főlényesen és várta, hogy tegyem, amit mond. Remegő
kézzel oda nyúltam és magamhoz helyeztem férfiasságát. Óvatosan, ügyelve
elkezdtem ráülni, ő pedig kezeivel derekamat húzta magára. Teljesen bennem
volt, hangosan felnyögtem és karjaimat pedig a vállára támasztottam. Csípőjét
fel s alá kezdte mozgatni, tempója egyből vad és gyors volt, semmit sem kímélő.
Éreztem, ahogy egész testem lángba borul s teljesen felpezsdül. Egyre hangosabb s kéjesebb nyögések hagyták
el meggyszín ajkaimat, amelyek épp Seunghyun ujjait kapták be, nyelvem körbe
nyalta-falta azokat. A srác homlokán esőcseppre hasonlító izzadtságcseppek
gördültek le egymás után, egyre hangosabban hördült fel férfias, mély hangján.
Lassan egész testem bizseregni kezdett, tudtam, hogy ha ebben a tempóban
folytatja, akkor el fogok menni pár másodpercen belül.
Tudta, nagyon jól tudta, hogy mi hogy megy már nálam. Hiszen ismerte minden
egyes porcikámat, minden egyes gyengepontomat. Több sem kellett, egy nagyobb
lökéstől egész testem megrázkódott és rágörnyedtem a testére, hangosan
nyüszítettem a pihenőért.
- Nincs még vége. – Búgta bele fülemben miközben végig nyalt rajta, s
folytatta, de most már kissé lassabban, neki is közel volt a vége a dolgoknak.
– Ugye tudod, hogy megőrjítesz? – Harapott bele kevésbé finoman az egyik
mellembe, kezével pedig feltolta rajta a világos szín blúzt. Majd egy könnyed
mozdulattal letépte rólam azt, melleimet pedig kiszabadította a fehér csipke melltartóból.
Falni kezdte a mellkasomat, nyelve ide-oda cikázott rajta. Akaratlanul is az
extázis miatt beletúrtam hajába s jobban magamhoz húztam, kéjesen nyögtem fel
az élvezetektől. Közben ismét rágyorsított, itt volt a vége neki és nekem is.
Szinte fájdalmasan élveztem el másodszorra. Gyűlöltem magam ezért, elítéltem
magam, amiért engedtem neki minden egyes áldott alkalommal. Feljebb emelkedtem
kissé, Ő pedig gyorsan kihúzta magát belőlem és elélvezett. Erősen belemart
derekamba kezével, fejét pedig hátradöntötte, torkából pedig hangos, állatias
hörgés tört fel. Mellkasa gyorsan mozgott fel s alá, kellett pár perc, hogy
ismét normalizálódjon lélegzése, eközben én oldalra húzódtam és azon
gondolkoztam, hogy hogyan fogom megmagyarázni a barátomnak a szétszakított
blúzt. Hajamat simítottam végig, próbáltam sminkemet is rendbe tenni.
- Remélem boldog vagy… - Szóltam oda hozzá, aki épp felemelkedett a hátra
hajtott ülésről.
- Természetes, hogy az vagyok. – Büszke hangsúllyal mondta, közben visszahúzta
boxerjét és nadrágját is visszagombolta. Láthatta valószínűleg az aggodalmat az
arcomon a blúz miatt, ezért így szólt hozzám.
- Mondtam, hogy hagyd már ott azt a lúzert… Gyere hozzám, hisz szeretlek. –
Mondta hideg, semmit sem érző hangon. El se hittem neki, amit mond. Egy ilyen
ember, mint ő tud egyáltalán szeretni?
- Hazaviszlek. – Ajánlotta fel és beindította a motort, én pedig csak némán ültem
teljesen magamba zuhanva. Egészen hazáig ismét egy szót sem váltottunk
egymással, a kocsi befarolt a ház elé, én pedig egy szó nélkül kiszálltam és
becsaptam magam mögött az ajtót.
- Azért gondold át, lehet, velem jobban járnál. – Szólt utánam a kocsiból, majd
padlógázzal elhajtott a ház elől.
Fáradtan, megalázottan leültem a házunk előtti lépcsőre és ráhajtottam a
fejemet a térdeimre. Szánalmasnak éreztem magam, amiért minden egyes alkalommal
hagyom magam kihasználni.
Tehetetlen vagyok vele szemben.
Aznap este végül nem mentem be a lakásunkba, egy barátnőmnél töltöttem az
estét.
Képtelen lettem volna a barátom szemébe nézni a mai este után…
