Painkiller [Missing You] ~ (2NE1 - CL × OC, Dara)

                        
                            

Itt fekszel mellettem, félálmomból halk, de mégis dörmögő horkolásod szakít ki. Most sem tudok aludni. Hosszú éjszakák óta gondolkozom. Gondolkozom az elmúlt éveken, az eltöltött hosszú éveken.
Eszembe jut az első csókunk. Ugyan úgy, mint most, hideg decemberi idő volt s a szürke párna felhők ontották ki magukból a nagyobbnál nagyobb hópelyheket.
Lágyan tapadtak vastagabb ajkaid az enyémekre. A sóhajt, amit elengedtem te egy gyors mozdulattal elnyelted előlem.
Arra is emlékszem, hogy mennyire fáztam. Te csak könnyedén átkaroltál.
 „Most már nem fázol, igaz?” tetted fel a kérdést, Én pedig csak bólintottam válaszképpen. Valóban tudom nem is vártál válaszra, akkor se engedtél volna el, hogyha én akartam volna. Mindig felindulásból cselekedtél és ez tetszett. Akkor éreztem igazán először, beléd szerettem.

Kikeltem az ágyból, a hűvös kőpadlóhoz tapadtak meztelen talpaim. Lépteim egymást követték, amikor az ajtóhoz értem visszatekintettem rád, te még mindig ártatlan, mondhatni angyali nyugodtsággal aludtál. Kedvesen elmosolyodtam s öltözni kezdtem. A ruhák egymás után kerültek kezeim közé, pillanatok alatt teljes felszerelésemben álltam a tükör előtt. Másodpercek múlva már lefelé sétáltam a lépcsőn elhagyva közös otthonunkat. Elhagyva az épületet egy nagyobbat ugorva csizmámmal belemélyedtem a frissen lehullott hóba. Játékosan ugráltam ide-oda, észre sem vettem, de egyre távolabb kerültem az otthontól. A messzeségben villogó piros-fehér fényeket méregettem, kezemet felemeltem a szemeim elé s hunyorítottam, jobban akartam látni a távol eső dolgokat is.
Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, egy kicsit még tudsz nélkülözni; gondoltam.

Tovább hagytam magam mögött saját lábnyomaimat, egészen addig ameddig el nem értem egy hatalmas óriáskerékig. A meglepettségtől a számat tátottam, azt akartam, hogy te is lásd. De egyedül álltam ott, teljesen egyedül.
Késő volt már, éjfél múlhatott, egy lélek sem járt errefelé. Lomhán, magányosan hajtotta önmagát a kerék. Ki akartam próbálni, de az „üzemen kívül” tábla pirosan jelzett figyelmeztetően, arcomra kiült a csalódottság.
Nevetést hallottam a háttérben. Ki lehet az ilyenkor? És mit csinálnak ilyenkor?
Megfordultam.

 Te voltál az.

Magas voltál, vállaid pedig szélesek. Egy fekete sapkát, bőrkabátot és szemüveget viseltél. Arcod hirtelen megváltozott. A mosolygós arcot és az iménti nevetést, egy fagyos és rideg tekintet váltotta fel. Nem bírtam levenni feketeszín szemeidről a tekintetemet. Mindig teljesen letaglózott, mintha magába szippantott volna.
Most vettem csak észre, nem vagy egyedül.
Ez meg kicsoda? És miért vagy vele? Ezer meg ezer kérdés cikázott végig az agyamban. De a kérdésekre csak válaszként néma csönd jött.
Védelmezően álltál előtte, Ő pedig félénken húzódott mögéd.
Mit jelentsen ez az egész? Hiszen egy órával ezelőtt ott feküdtél mellettem, éreztem a melegséged, hallottam minden egyes lélegzetvételedet. Lefagytam, egy árva szó sem jött ki a torkomon. Meredten álltam előttetek, nem értettem semmit se.

„Menj már!” Üvöltöttél rám dühösen. Abban a pillanatban összerezzentem a félelemtől, hátrébb léptem.
„Nem hallottad?!” Kérdezted még dühösebben. Annyira megijedtem, hogy azonnal futásnak eredtem, egyenest vissza az „otthonunk” felé. Könnyek törtek elő, és szinte ráfagytak hófehér arcbőrömre. Ökölbe szorított kézzel szaladtam a kihalt utcán, a hó még nem lepte el az idefelé hagyott nyomaimat.
Kitéptem a bejárati ajtót s felrohantam a lépcsőn. Bíztam benne, hogy ez csak egy rémálom, hogy ott fogsz feküdni még mindig és vársz rám. Utam azonnal a hálóba vezetett.

Eltűntél.

Az ágy jobb oldala, megvetve, mintha senki sem feküdt volna ott jó ideje. Hideg volt és barátságtalan.
Rémülten néztem szét a szobában. Azonnal oda kaptam a gardróbszekrényhez, egy ruhád sem volt már benne, csak az enyémek.
Kényszeresen kutatni, keresni kezdtem utánad. De semmit se találtam, nyomod sem volt. Mintha napok, hónapok óta itt se jártál volna.
A nappaliban folytattam. Jobbra-balra kaptam tekintetemet, roppanást hallottam, nem figyelve lábaim alá, szúró érzést éreztem.
Felemeltem a lábamat, ott hevert összetörve a közös képünk. Fájdalmasan térdeltem le elé, könnyek között gyűjtöttem össze a szilánkokat, próbáltam összeilleszteni azokat, azt akartam, hogy ugyan olyan legyen minden, mint régen. Keserű könnyeim ízesítették meg a számat, hosszú tincseim pedig az arcomba hullottak. Kétségbeestem, féltem, egyedül voltam.


Nem voltál itt.
Elhagytál és csak az emlékekbe tudtam kapaszkodni.
Felordítottam fájdalmamban, hisz ujjaimat egyre több szilánk vágta meg, a bordó vér pedig kibuggyant bőröm alól.
Mással vagy már, mással vagy boldog. Csak Én vagyok az, aki a múltban él. Én vagyok az, aki még mindig akar, kíván és szeret téged.
Én vagyok az, aki szeret.


A szomszédos szoba ajtaja kinyílt és egy ismerős vékonyka lány lépett ki rajta.
„Jézusom, Chaerin!” csuklott el a hangod és ijedten azonnal magadhoz húztál. Én pedig tiltakoztam, nem akartam veled lenni, nem akartam, hogy újra álomba sírjam magam míg te  a hajam simogatod megnyugtatóan. De nem adtad fel, nem hagytál ott a padlón. Kiegyenesítettél és vállaimra helyezted a kezed, dühös volt az arcod, de könnyeiddel küzdöttél a szánalmas látványom miatt.
Csak öt szót mondtál, sosem fogom elfelejteni.

„Én mindig itt leszek neked”

 

If I Lose Myself ~ (EXO-M - Luhan)

                                    

Az eső megállás nélkül esett, a felhők szürke fátyolként simult végig a hatalmas égbolton. Ügyetlenül kerülgettem a sötét betonon csúszkáló apró csigákat, több-kevesebb sikerrel. Egyetlen egyet se akartam a halálba küldeni, megfosztani az életétől. Amint erre gondoltam abban a pillanatban reccsenést éreztem talpam alatt. Felemeltem a lábfejemet és egy apróra tört csigaházat véltem felfedezni, gyorsan leguggoltam és kétségbeesetten méregetni kezdtem. Kicsiny és jelentéktelen dolgoknak tűnhetett, de még se nem bírtam ott hagyni. Néma csöndben guggoltam és méregettem az összetört ház szilánkjait.
- A fenébe – csúszott ki a számon, teltek a percek mire rábírtam magam, hogy végre felkeljek és tovább sétáljak a kihalt utcán.
Hajnal volt és nagyon hideg. Összehúztam magamon a bőrkabátot, egész testemen végig futott a libabőr.
- Késésben vagyok! - szemeim azonnal kipattantak és kocogva nekiindultam az előttem álló tíz-tizenöt perces útnak. Ahogy a hatalmas épülethez értem az ajtót egy erős mozdulattal betoltam magam előtt, végre fedett helyen voltam. Teljesen eláztam, hajtincseim arcomhoz, míg ruhadarabjaim testemhez simultak. Gyorsan kerestem egy közelben álló tükröt és megigazítgattam csapzott külsőmet.
- Szóval rád várnak – szólalt meg egy lágy hang a távolból. Megfordultam és ekkor pillantottam meg Őt. Nem volt se túl magas, se túl alacsony. Kissé soványka, mondhatni szálkás alkata volt. Haja szőkés, inkább már a fehér árnyalatát súrolta. Arca kerekded, aranyos s boldogságot sugárzó. Ismerős volt, de nem tudtam hogy mégis honnan.
- Sajnálom, hogy késtem – motyogtam zavaromban, az arcomból még mindig hosszú tincseimet simítottam hátra. Közelebb lépett kecsesen, majd a kezét nyújtotta.
- Luhan vagyok, a meghallgatásod pillanatok múlva kezdődik – bólongattam válaszképpen, tenyerébe a sajátomat helyeztem. Férfi létére tapintása kellemes volt, bőre pedig puha. Legszívesebben tovább szorongattam volna. Mihelyst észbe kaptam elengedtem a kezét, s ajkaimat szóra nyitottam.
- Az én nevem _______________, örülök, hogy megismertelek – ismét kedves mosolyt varázsoltam arcomra, de mire kezéről felnéztem, hogy szemét vizslassam már javában a hátát mutatta. Gyors léptekkel utána szökdeltem és vártam a következő utasításra.
- Az öltöző arra van – bökött fejével balra, én pedig akit helyére utasítottak el is indultam. Nem voltam egyedül a nagyobb nappalihoz hasonlító öltözőben. Több lányt is hívtak erre a meghallgatásra. Az új videóklippbe egy balett táncosra volt szükségük, aki több trükköt és mozdulatot tudott. Mivel az egyik legnevesebb koreai tánciskolába járok rám esett az egyik választás. Eleinte nem akartam eljönni, de a család és a barátok rá beszéltek. Egy próbát megér.
Gyorsan próbáltam rendbe hozni elázott külsőmet, magamra öltöttem a balett ruhát és cipőt, a hajamat pedig gyorsan felkötöttem. Úgy látszik érkezési sorrendben megyünk be, mivel én érkeztem utoljára logikus, hogy én leszek a legvégén a sornak. A lányok egymást méregették, összesugdolóztak. Ez egy ilyen szakma, senki sem akar veszíteni. Mindenki győzni jött. A percek hihetetlen gyorsasággal teltek, a leányzók sorra haladtak be a meghallgatási terembe előttem. Végül már csak egyedül én ültem az öltözőben, az ujjaimat tördécseltem már az idegességtől. Furcsa mód izgultam, ez nem rám vallott. Sosem voltam az-az izgulós fajta. Fejemet az ajtó nyitódására kaptam fel, meglepetésemre nem az a fickó volt az, aki beszólított minket. Halk zene szűrődött ki, még tartott az előttem táncoló fellépése.
- Izgulsz? – kérdezte könnyedén és leült mellém a számomra úgymond ismeretlen srác. Most már egy szürke pulcsit hordott, feje búbját most már kapucni takarta.
- Mondhatni – válaszoltam lezseren és oldalra fordítottam az orcám, végre belenézhettem szemeibe. Szinte magukba szippantottak azok a mogyoróbarna őzszemek. Mintha valamiféle erőt sugárzott volna, máris erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam.
- Hú… - sóhajtottam hangosabban s visszafordultam az ajtó irányába.
- Láttalak már korábban táncolni, bízok benned – megleptek a szavai, fogalmam sem volt róla, hogy már látott korábban. Furcsa volt.
- Mégis hol? – néztem rá értetlenül, válaszára vártam érdeklődően. Nem válaszolt, felállt és már csak arra lettem figyelmes, hogy a zene elhallgatott.
- Te következel, sok sikert! – mosolyodott el bíztatóan, és ismét egyedül lettem. Felálltam, ahogyan Luhan az imént és utána indultam. A terem szinte teljesen sötét volt csak a közepe volt megvilágítva, a zsűrik illetve pontozók arcát sem láttam.
Mély levegőt vettem és felkészültem a táncomra, felvettem a kezdő pozíciót s vártam arra, hogy a zene elkezdődjön. Néma csönd volt, mondhatni kínzó csönd. Így telt el legalább fél perc, majd a hangszórókból a zene áradni kezdett. Hirtelen Luhan tekintete jutott eszembe, ami erőt adott. A táncomat kecsesen, érzelmesen akartam előadni, hibák nélkül. Bíztam benne, hogy lát. Az előadás nagy részén már túl voltam, a vége felé járhattam. Minden mozdulatommal érzéseket akartam kifejezni. Szeretetet, bánatot, örömöt, haragot.
A zene véget ért, az utolsó befejező mozdulatot hajtottam végre. A lábamat magasra felhúztam szinte már felfeszítettem, karjaim pedig az ég felé nyújtottam és egymásba fontam azokat. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és alá, elengedtem testemet, kecsesen meghajoltam a kicsiny közönségem előtt. Nem volt se taps, se boldog kiabálás. Csak tollvonásokat hallottam, semmi többet.
- Akkor a mai meghallgatás befejeződött! Az eredmény ki lesz tűzve nem sokára a bejárathoz, köszönjük mindenkinek a részvételt! – zárta le a meghallgatást egy idősebb úr. Mindenki visszasétált az öltözőbe és visszaöltözött hétköznapi ruhájába. Lassabban csináltam mindent a szokásosnál. Utáltam várakozni, így legalább elütöttem valamelyest az időt. Egy hangosabb sikolyt hallottam, úgy látszik meg van az eredmény. Kisétáltam és próbáltam a hatalmas lány tömegen átjutni a pici táblához.
Szemeim elkerekedtek, majd oldalra pillantottam. A lány, aki előttem táncolt könnyekben tört ki és örömében ugrált. A táblán nem az én nevem szerepelt. Nem nyertem, hanem vesztettem. Nem éreztem se bánatot, se haragot.
Hátat fordítottam és magam mögött hagytam őket, táskámat vállamra akasztottam és kiléptem az épület bejáratán.
Percekkel ezelőtt tört fel a nap az égre, a szürke esőfelhők mögül a Nap lágyan cirógatta meg az arcom, nyújtózkodtam egyet és bakancsommal leléptem az első lépcsőfokra.
- Nálam te vagy a győztes – lökte el magát a faltól a fiú és karba tett kézzel megállt előttem.
- Ennek tán jelentenie kellene valamit számomra? – kérdezem vissza, úgy mint ő én is karba tettem vékonyka kezeimet.
- Mindent beleadtál. Minden egyes mozdulatodat éreztem… Az érzelmeid… mindent éreztem – közelebb lépett és ismét ugyan úgy nézett rám, mint az öltözőben.
A napfény fehéres szín haját narancssárgásra színezte, olyan volt, mint egy festmény. Teljesen elképedtem szépségén. Zavarba jöttem, arcomra halvány pír ült ki. Valahogy terelnem kellett.
- Hol láttál engem táncolni? – pislogtam rá hatalmas szemekkel. Elmosolyodott féloldalasan, megrázta a fejét.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ugye tudod? – elindult előre, majd megfordult és ismét kezét nyújtotta, épp úgy, mint amikor bemutatkoztunk.  – Gyere, megmutatom
Valahogy úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Kíváncsi vagyok, hogy milyen helyet, utat tud nekem mutatni ez a fiú. És valami különös kötödést, vonzalmat éreztem iránta.
Kezemet az övébe nyomtam és hagytam, hogy vezessen. Furcsa volt, hiszen egy teljesen vadidegen kezét fogtam és úgy mentünk. Az utcán épp hogy csak egy-két ember mászkált, még nagyon korán volt. Néma csöndben sétáltunk egymás mellett. Izgatott voltam, bár ezt nem akartam, hogy testem is mutassa, próbáltam türtőztetni magam. Velem ellentétben Ő teljesen nyugodnak tűnt. Szinte csukott szemmel sétált az aszfalton, mintha minden egyes lépést tudna és ismerne. Hosszú csöndben eltelt percek után megérkeztük a helyszínre. Egy elhagyatott téglaépület volt. Emlékezetem legmélyebb zugaiban kutattam mire rájöttem, hogy hol is vagyunk.
- Ez a régi táncstúdiónk! – örvendeztem meg. – De te ezt a helyet honnan ismered? – néztem rá kíváncsian.
- Látom, te nem emlékszel rám, de én igen rád. Már kicsiként is nagyon jól tudtad kifejezni az érzéseiden a táncon keresztül – búgta a fiú.
- Te is itt balettoztál? – tátottam a számat, igaza volt, valóban nem emlékeztem rá. Válaszképpen csak egy bólintást kaptam, majd felnevetett harsányan. Kezdett kitisztulni a kép, szóval innen ismer.
- Még párban is voltunk! - akarva vagy akaratlanul, nem tudom, de közelebb húzta a testemet. A bizonyos vonzalom ismét felélénkült bennem.
- Tényleg? – egyre jobban zavarba és kétségbeestem. Majd váratlanul elengedte a kezem és zsebéből egy papír cetlit húzott elő és a tenyerembe nyomta.
- Holnap ugyan itt _________________________ és most ne késs! – már távolról hallottam a hangját, hátát mutatva kezét a magasba emelve intett.
Erről a mozdulatról beugrott egy régi emlékkép. Ismét ott voltam, mint kisiskolás… és Ő is. Ősz volt, sárga falevelek hullottak le a száradó lombokról egyenest a földre. Azt hiszem ez volt az utolsó, hogy láttam Luhant régen.
-Azt hiszem emlékszem rád! – kiabáltam utána boldogan.
Szavaim után megfordult és csak kedvesen mosolygott.

Hosszú idő után, de megtalált a másik felem. Az, aki talán ki tudja belőlem hozni azt, ami eddig hiányzott belőlem.
A szenvedélyt.

Move On ~ (EXO-K - Kai)

                                    

[A zöldellő fű szinte beborította az egész testemet, ahogy ott feküdtem. Az ég kék volt, egy felhőt se lehetett rajta látni. Tiszta volt, hihetetlen tiszta. Hatalmasat szippantottam a friss, virágoktól illatozó levegőből. A nap és a szél lágyan, anyáskodóan simogatta az arcomat, a kezemet felemeltem az ég felé. Széttártam az ujjaimat, átengedtem rajta a napfényt. Halkan sóhajtottam egyet, majd behunytam a szemeimet.
Világosból sötét lett, valami árnyékot vetett rám. Ott térdeltél felettem, kedves s egyben gyermeteg mosollyal az arcodon…]


Blog bejegyzés: 2012-12-05
Féléve nem beszéltem veled. Egy árva szót se. Eltűntél.
Még el se tudtunk búcsúzni egymástól rendesen, csak a hatalmas jármű orrát kaptam el az autópálya széléről. Kiáltottam feléd torkom szakadtából, de nem hallottál. „Ne hagyj itt!” Emlékszem szavaimra, emlékszem könnyeimre, ahogy végig gördültek az arcomon.
Miért van az, hogy csak a veszekedésekre tudok emlékezni? Ahogy az arcodon a pofon csattant, ahogy visszarántottál csuklómnál fogva, a gonosz szavak és szitkozódások, amik elhagyták az ajkainkat.

Blog bejegyzés: 2013-03-24
Még mindig nem tudok visszatérni a régi életemhez. Olyan vagyok, mint egy zombi, egy élőhalott. Mindennap ugyan azzal a rendszerességgel történik, semmi változással. Naponta többször is elolvastam az smsedet: „Lépj tovább”
Hiába, nem tudtam rád hallgatni. Nem tudtam tenni ellene, talán nem is akartam igazán.
Látom szőke lettél. Nagyon jól áll. Minden felvételt, képet megnéztem rólad. Még mindig nem tudtalak elfelejteni…

Blog bejegyzés: 2013-06-12
Már egy ideje nem írtam. Úgy tűnik megismerkedtem egy sráccal. Nem régiben jött a céghez. Magas, az arca pedig markáns. A mosolya hasonlít a Tiédhez… Ugyan olyan mogyoró barna gomb szemei vannak, mint neked.
Túlzásba viszem, igaz?

Blog bejegyzés: 2013-11-22
Jól alakulnak a dolgok köztem és Jae között. Egyre kevesebbet gondolok rád. Már az illatodat sem érzem, a hangodat sem hallom a fejemben.
Képet, se videót nem láttam rólad hónapok óta.
A hangulatom sokkalta jobb. Most már tudok emberekkel felüdülten beszélgetni. Tudok kapcsolatot nyitni és ápolni. Azt hiszem bátran állíthatom, kezdek boldog lenni.

Blog bejegyzés: 2014-02-07
Ma valami történt velem. Az utcán sétáltam a vásárlásból hazafelé mikor éppen egy hatalmas sikítozó tömegbe keveredtem. A lány tömeg egy vékony, magas embert vett körbe. A fiú fején szürke sapka volt és ahhoz illő kabát. Arcát takarva próbált kikerülni a szorításból, s valahogy előrébb keveredni a tömegből. Oldalra fordította arcát, a nap fénye végre megvilágította azt. Te voltál az.
Semmit se változtál több év elteltével. Ugyan olyan gyermeteg volt arcod, bőröd színe pedig akár egy indiáné.
Szívem akarva-akaratlanul összeszorult egy másodperc elejéig, ugyan úgy ahogy öklöm. Nem tudtam mit érzek igazán. Fájdalmat vagy inkább haragot?
Majd amennyire gyorsan jött az érzés tova is szállt. Öklöm kiengedtem, hatalmas nyugalom lett rajtam urrá. Elfordítottam az arcomat s egyben egész testemet és nekiindultam az ellentétes iránynak.
Volt egy múltunk, ez volt a mi közös emlékünk. Az együtt töltött boldog idők. De ennek hosszú ideje már… És tényleg nem maradt más, csak egy emlék.
Sikerült; tovább léptem, ahogy mondtad. Végre boldog vagyok egyedül is, nélküled.


Kommentárok:

K:
Boldog vagyok.

További blogbejegyzés nem elérhető az oldalon.

I Find It Kind Of Funny (Prologue) ~ (JYJ - Kim Jaejoong)

                              

2013. július 22.

Ismét temérdek alkohol keringett a testemben. Fejem szédült, émelyegni kezdtem. Lehet hányni fogok…
Könyököltem a bárpulton, és újabb tequilat kértem a csapostól, aki megrázta a fejét és nem szívesen de kiöntötte a kicsiny pohárba a szeszes italt.
Keserű, sós, savanyú. Követték egymást az ízek, mikor a végére értem arcom eltorzult, próbáltam magam türtőztetni s hatalmasat sóhajtottam.
Ekkor láttalak meg először. Tested ide-oda dobáltad a hangos, kocsmai zenére. Hosszú, szőke tincseid szinte már körbefonták nyakadat, akár egy sál.
A vad zene ellenére kecsesen mozogtál, minden szem rád szegeződött. Megemelkedtem és elindultam kifelé, hogy rágyújtsak. Pár perc múlva már szívtam tüdőbe a káros nikotint. Fejem kezdett kitisztulni, józanodtam. Hiába volt eddig fülledt nyári idő, estére hatalmas vihar szedte szét a kerületet. Az idő hűvös volt és inkább őszies, mint sem nyárias. Csak az eső halk kopogását lehetett hallani, majd egy lágy érintést éreztem karomon.
- Van tüzed? – kérdezte könnyedén az imént még bent táncoló nálam jóval fiatalabb lány.
Se szó, se beszéd odaadtam neki a fekete öngyújtót és tovább szívtam saját cigarettámat.
Arrébb húzódott és Ő is rágyújtott.
- Nem vagy te még a kocsmázáshoz és a cigarettázáshoz elég fiatal? – valójában nem akartam beleszólni, és nem is igazán volt túl sok közöm ahhoz, hogy ez a kölyök mit csinál. Nem is értem magam, hogy miért tettem fel a kérdést. Ártatlan arccal rám nézett, gyermeteg vigyor ült arcán.
- Ki vagy? Talán az apám? – szívott bele ismét a cigibe, égkék szemeivel látványosan végigmért. – Bár, ahogy elnézem… lehetnél – célzott koromra, mire akaratlanul is felnevettem. Hónapok óta nem nevettem ilyen jót, még ha csak egy gúnyolódó megjegyzés is volt.
- Inkább menj haza – szóltam rá és elpöcköltem a dekket, ami már majdnem elaludt.
- Akkor esetleg vigyél el – válaszolt nagyképűen, de mégis volt benne valami vonzó.
- Abból csak a baj lenne – húztam össze a kabátomat, mire észrevettem, hogy ő csak egy nyári toppot visel. Megforgattam a szemeimet, azzal a mozdulattal lekaptam a vállaimról a kabátot és a hátára dobtam. Nem szólt semmit, mintha teljesen természetes lett volna, hogy odaadom a kabátomat.
- Ideje mennem – szóltam neki búcsúzóul, a karomat felemeltem az ég felé s könnyed mozdulattal intettem neki.
- Hé! – utánam kiáltott. – Akkor haza sem viszel?! – lépett most már oda mellém a szőkeség és egy gyors mozdulattal beszállt a szürke luxusautóba.
Fogalmam sem volt, honnan volt ennyi bátorsága, hogy egy vadidegen mellé beül és hazaviteti magát.
Behajoltam a saját ablakomon, és mosolyra húztam a számat.
- Hogy hívnak, kölyök? – néztem rá, válaszára vártam.
- Már elmúltam 16, szóval nem vagyok kölyök – válaszától ismét felnevettem, kinyitottam az ajtót és beültem a kényelmes bőrülésre.
- A nevem Vin – tűrte hátra füle mögé hosszúkás tincsei közül az egyiket, pirospozsgás arcára halvány mosoly ült ki.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk és mosolyogni láttalak…
Hazavittelek, aztán hosszadalmas beszélgetés után végül az ágyamban kötöttél ki. Nem történt semmi közöttünk, csak beszélgettünk aztán pedig aludtunk. Anyáskodóan átkaroltál, hiába voltál te a fiatalabb, a védtelenebb.
Lehet már ekkor tudtad, hogy szükségem van rád. Hogy valami baj van velem, hogy valami nincs rendben az életemben.
Másnap reggelre eltűnt, sehol se találtam. Csak egy cetlit a mellettem heverő tollpárnán:
„És téged hogy hívnak?”


2013. szeptembere

Napok múlva ismét feltűnt, ott feküdt az ágyamban úgy, ahogy júliusban. Egyre több időt töltött nálam, az utóbbi időben szinte már minden este.
Este egy percet sem bírtam aludni, csak a plafont bámultam. Régi jó barátomon járt az eszem, és azokon, amiken keresztül mentünk együtt. A kemény edzéseken, próbákon át egészen a boldog percekig, mindent végig gondoltam. S mégis évek óta nem láttalak Yunho. Nem beszélünk, feledésbe merült minden, ami rég volt. Gondolatmenetemet a fiatal leányzó mozgolódása szakította meg. Finoman végig simítottam hófehér arcát a kézfejemmel, ébreszteni kezdtem.
Hiába feküdt mellettem ez a gyönyörűség, a nyomasztó érzés még mindig bennem lappangott. Emésztett mélyen belül, nem akart elengedni.
Forró zuhanyt vettem, mikor végeztem megjelent Vin. Az egyik fehér ingemet kapta magára, aligha takarta soványka testét.
Csak annyit kérdezett, hogy baj van e. Mire én hidegen csak megköszörültem a torkomat és válaszként azt adtam, hogy:
„Zuhanyozz le, aztán menj”
Mikor én a hálóban öltöztem, megnyitotta a csapot és zuhanyozni kezdett.
Itt a megfelelő alkalom. Elmegyek.
Ez volt életem egyik legrosszabb döntése…
Miután túl voltam életem egyik legnehezebb napján, s miután láttam Yunhot, hazamentem. Reménykedtem benne, hogy még ott találom Vint. De sehol se volt, hallgatott rám és elment.
Többé nem láttam.

2014. június 22.

Mint egy éve, ugyan abban a kocsmában ültem. Jóvalta kulturáltabb, modernebb lett utolsó látogatásom óta. A kocsmáros nem emlékezett rám, amikor mondtam neki hogy „a szokásosat”.
Megvakartam a fejem és most a megszokott tequila helyett vodkát kértem. Hirtelen kellemes illat csapta meg az orromat, azonnal odakaptam a fejemet.
- Te semmit sem változtál, Jaejoong? – Vin volt az, de még sem. Szőke, hosszú haja eltűnt, helyette sötét barna rövid váltotta fel. Hasonlított kicsit az enyémre. Nem akartam túlságosan elámulni rajta. Kevésbé tűnt így már nőiesnek, de nem mondanám, hogy elvesztette volna a báját. Kék szemei ugyan úgy csillogtak, mint régen s arcán ugyan az a kedves, mégis ravasz mosoly húzódott.
- Eltűntél – figyelmen kívül hagytam megszólítását, úgy viselkedtem, mint akit kicsit se érdekel az egész dolog. Nélküle is túléltem a nehéz időszakot, most is menni fog. A poharamba öntött áttetsző italt bámultam, majd egy gyors mozdulattal lehúztam azt.
- Elküldtél – válaszolt kijelentésemre. Nem akartam semmiféle nyálas, érzelgős beszélgetésbe belemenni, főleg ittasan. Felálltam és kisétáltam a kocsma elé, tisztában voltam vele, hogy pontosan egy év telt el azóta, mióta találkoztunk. Nem felejtem el azt a napot, hiszen könnyített a lelkemen és ezt sose felejtem el neki, a törődést és a gondoskodást.
Rágyújtottam, mint anno és a távolban villogó többi kocsma és pub hirdetését bámultam. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Hallottam a faajtó nyíló nyikorgását, majd csapódását.
- Kaphatok? – kérdezte és ujjait V-alakba nyitotta szét. Megráztam a fejemet és tovább szívtam a cigit. Halkan püfögött egyet és leguggolt mellém. Csak a kiszűrődő részeges viháncolást, s halk zenét lehetett hallani.
- Mi járatban? – igazítottam meg szemem elé lógó tincseimet. Türelmesen vártam válaszára.
- Ma van a születésnapom – hintette el, az arcomra akaratomon kívül kiült a meglepettség. Köpni, nyelni nem tudtam, majd mintha mi se történt volna visszafordítottam tekintetemet.
- Akkor Isten éltessen – az ujjai közé nyomtam az égő mérget és leguggoltam mellé. Hüvelyk és mutatóujja közé vette azt, mélyre szívta a tüdejébe, majd kifújta azt. A füst gomolygó szürke felhőként szállt fel az ég felé. Kedvesen bólogatott, majd közel hajolt hozzám.
- Hazaviszel? – tette fel a kérdést, tudtam, hogy mit akar.


Hiába voltam nála jóval idősebb, egészen megkedveltem, mint férfi a nőt. Akartam, hogy az enyém legyen. Csak is az enyém, senki másé. Még ha önzőnek is hangzik. Leszarom.
Ő valahogy pótolni tudja a bennem keletkezett űrt.

Kicsiny testét az ajtón belépve azonnal a falnak szegeztem és szájon csókoltam, nem visszakozott.
Órákon át szeretkeztünk, egészen addig ameddig a nap fel nem kelt és be nem színezte az eddig sötét eget.
Hason feküdtem, a derekamat csak egy fehér, selyem lepedő takarta el. Félálomban voltam már. Ujjai lágyan, de mégis pajkosan táncoltak végig egészen a gerincem mentén. Halk szuszogása törte meg csak a szoba csöndjét.

Most éreztem csak igazán, talán Ő az aki megmenthet…