A reggeli nap fény testemet melegíti, szép lassan kinyitottam szemeimet és csak bámultam kifelé. Hűvös szél fújhatott odakint, hiszen a faágakat szívtelen csapkodta az ablak üvegnek. De nem ez járt most a fejemben, hanem a tegnap este és az ami történt. Arcom kipirult zavaromtól s a szemeimet pedig leszorítottam, fejemre rántottam a takarót. Hiszen itt alszik mellettem Ő… most mégis mit tehetnék?
Zavaromban ajkaimat kezdtem harapdálni, közben Tao is eszembe fúrta magát. Akármennyire nem akartam rá gondolni, még se sikerült. Beszélnem kell vele, hogy ez nem mehet így tovább, „Szakítanunk” kell.
Erőt vettem magamon és szinte letéptem magamról a takarót. Meglepettségemre senki se feküdt mellettem, szemeim kikerekedtek. Helyét azonnal tapogatni kezdtem kicsiny mancsaimmal.
- Még meleg… Nem lehet messze! – Csattantam fel és szinte már ugrottam is ki az ágyból, keresni kezdtem. Minden szobát átkutattam, minden hová benéztem utána, de sehol sem találtam. Kezdett rajtam valamiféle kétségbeesés eluralkodni. A konyhába érve egy cetlit találtam, végig futottam a kis fehér papírt.
„Sajnálom”
Ez a rövid szavacska állt rajta, semmi több.
Újra egymás után többször elolvastam a papírt. Ez a kis szó egyre csak nagyobb fájdalmat okozott, nyomasztóvá vált. Hirtelen egyszer csak bevillant, megértettem mindent. Futni kezdtem lefelé a bejárati ajtóhoz, lábaim megcsúsztak s az egyik térdemet lehorzsoltam rám jellemzően. Könnyeimmel küszködve vettem magamra a ruhadarabokat, amiktől tegnap Ő szabadított meg. Mire mindennel végeztem kirontottam az ajtón és rohanni kezdtem. A hideg őszies időhöz elég lengén öltöztem, ahogy a sarokra értem leintettem egy taxit.
- Merre lesz az út kishölgy? – Meredt rám a nálam vagy 30 évvel idősebb szakállas férfi.
- A reptérre! – Válaszoltam neki feszülten, nem akartam semmiféle bájcsevejt, így is alig bírtam már könnyeimmel. Az úr csak bólintott és rá lépett a gázra, nagyon reméltem, hogy még időben oda érünk. Vagy 20-30 percet autozkázhattam, mire megpillantottam a repteret. Egyre nagyobb félelem kezdett bennem keringeni. Hatalmas felhők gyülekeztek, magukból pedig zuhatagot öntve ránk. Végre megérkeztünk a főkapuhoz, kifizettem a taxist és kitéptem a kocsi ajtaját. Még meg se ázhattam oda kint olyan gyorsan rohantam be az aulába. Fejemet ide-oda kapván keresgéltem őket. Hirtelen sikolyt hallottam magam mögül, s megfordultam.
- EXO! – Visította az egyik fiatalabb lány, már is tudtam, hogy merre kell mennem. Oda lépdeltem a hömpölygő tömeghez, de őket sehol sem láttam. Se Krist, se Taot. Utáltam ezt a hatalmas tömeget, egyre többen s többet lettünk. Szinte már fullasztó volt, próbáltam volna menekülni… De egyszer csak a rajongók sora kettényílt. Mintha egy kapu nyílt volna ki előttem.
Hirtelen minden szó elfogyott. Agyam lesokkolt, nem tudtam mit mondhatnék. Szemeim lehunytam s mikor ismét kinyitottam megláttam Őt. Csak most néztem meg őt igazán, magas volt és szálkás. Hosszú ujjaival szőke tincsei közé túrt, hátra simítván haját. A következő, amit éreztem az volt, hogy egy idegen kéz fonódik csuklóm köré és ellök. Az egyik manager könnyed mozdulattal lökött arrébb a vonuló fiúk elől, testem pedig a közeli falnak lökődött. Kezeimmel támasztottam magamat, s homlokomat a hideg falnak nyomtam. Elvonultak mögöttem mindannyian, a bandától kezdve a rajongókig. Minden elcsöndesült, már csak én álltam ott egyedül a hatalmas tömegből.
Elmentek, itt hagytak... és nekem nem volt elég erőm, hogy megállítsam őket. Szánalmas és gyenge vagyok.
Testem élettelenül csúszott le a fal mentén, átkaroltam térdeimet és zokogni kezdtem. Nem volt aki oltalmazóan átkaroljon, vagy belesúgja a fülembe, hogy: minden rendben lesz.
Semmi nem lesz rendben és semmi nem lesz már jó, egyedül maradtam ebben a nagy és gonosz világban.
~
A következő hónapok így teltek. Fájdalmasan és magányosan…
Fogalmam sem volt róla, hogy 3 hónap eltelte óta mikor jöttem ki a szobámból.
Csak az ágyon ültem és a CD-t bámultam ami az éjjeli szekrényen volt. Többször
is ki akartam dobni már, de sose vitt rá végül a lélek.
Egyszer se jelentkezett mióta elmentek vissza Kínába. Krissel ellentétben Tao mindig keresett, smseket és emaileket írt. Legtöbbjükben az áll, hogy sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni, de neki is az utolsó pillanatban szóltak. Fejemet oda nyomtam a térdemhez, majd oldalra fordítottam. Sötét volt már, csak az utcalámpa fénye adott életet a kis utcának. Hatalmas hópelyhek kezdtek hullani a sötét égboltból. Halovány mosolyt csalt arcomra. Hónapok óta az első volt, amit ki tudtam magamból préselni. Oda sétáltam az ablakhoz és oda tapasztottam tenyeremet az üveghez. Annyira gondolataimba voltam mélyedve, hogy észre se vettem, hogy órák óta csak havazik. Hirtelen tanárunk bíztató szavai jutottak eszembe: „Élvezzétek ki a téli szünetet!” Összecsaptam tenyereimet és öltözni kezdtem. Sms-em érkezett, öltözés közben gyorsan végig futottam. Lucy írt. Mióta eltelt ez a három hónap, azóta sokkal gondoskodóbb velem. Főleg azok után, ami a Mia-s incidenst illeti. Minden nap küldött valami bátorítót és kedveset.
Meleg ruhákat vettem magamra, beleértve egy farmert és egy rám nagyobb kapucnis pulóvert. Piros sálat tekertem nyakam köré, s a vele egyszínű sapkát is fejemre húztam. Leérve az előszobába csizmámat húztam.
- _____________________________, te… hová mész? – Meredtem rám kihajolva édes anyám a konyhából, aki épp valami finom süteményt sütött. Arca piros pozsgás volt, mégis meglepődött. Biztos, azért mert hónapok óta ki se mozdultam, hogyha nem volt muszáj.
- Csak egy kis séta, nyugi! Nem teszek kárt magamban. – Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, hogy el is higgye amit mondok neki, féltően bólintott.
- De azért a telefonod bekapcsolva legyen és ne gyere haza túl későn… Apád így se fog ennek örülni. – Aggodalmaskodott, én pedig beleegyezően, s mint aki megértette mit mondott bólogatva távoztam is a házból.
Hatalmasat szippantottam a hideg, de annál frissebb levegőből. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik oxigénnel. Elindultam a kihalt utcán, lekanyarodtam a sarkon s egyesest az erdő felé vettem az irányt. Nagyot nyújtózkodtam, lábammal pedig rugdosni kezdtem a még frissen lehullt puha havat. Hirtelen úrrá lett rajtam a gyermeteg énem, s ahogy egyre beljebb haladtam az erdő felé egyre kihaltabb lett minden. Valami zörejt hallottam a hátam mögül, rémületemben alig mertem megfordulni. Reszketett mindenem, ökölbe szorítottam kezeimet. Halk lépteket hallottam hátam mögül, amik egyre csak közeledtek és közeledtek. Nem, nem hagyom magam. Erős leszek, s bármi is az szembenézek vele. Egy gyors mozdulattal megfordultam, várva a gyilkost hogy szembe nézzek vele. De gyilkos helyett meglepetésemre és nagy szerencsémre egy őz állt velem szemben. Megszeppenve nézett rám hatalmas barna szemeivel, biztosan éhezett, más miatt nem merészkedett volna ki ennyire az erdő szélére. Csöndben maradtam, nem akartam hozzá beszélni. Azzal biztosan elijesztettem volna, ezért csak némán álltam vele szemben. Sajnos nem volt nálam semmi, amit neki adhattam volna. Lelkiismeret furdalásom is lett emiatt, de ettől független álltam tekintetét. Nem törtem meg én se, és ő sem. Egy nagy hópehely hullott nyirkos nózijára, amitől halkan felkuncogtam. Hirtelen megdermedt az őzgida és nyakát nyújtotta, összehúzta magát és gyorsan visszaszökdelt az erdőbe. Naivan utána akartam nyúlni, nem akartam elijeszteni, visszahúztam kezemet és elmosolyodtam. Boldog voltam, hiszen sose láttam még ilyet ennyire élet közelből.
- Még mindig ilyen naiv vagy? – Szólt a hátam mögül egy ismerős, mély hang. Eleinte megijesztett, majd végre felfogtam ki is Ő. Lassan megfordultam, hogy láthassam arcát. Szinte mintha lelassult volna az idő, mintha a hópelyhek lassabban hullottak volna a földre.
Arcom elsápadt, könnyek gyűltek szememben, s gyorsan gördültek le a hideg miatt pirosra csípett orcámon. Itt volt előttem újra, teljes egészében…
Miért jött vissza? Én miattam vagy csak erre hozta az útja?
Meg kellett tapasztalnom a fájdalmat, magát a Poklot, hogy ismét a Mennyországba érezhessem magam?
Szeretet, utálat. Boldogság, fájdalom.
Ez maga az élet….~
Egyszer se jelentkezett mióta elmentek vissza Kínába. Krissel ellentétben Tao mindig keresett, smseket és emaileket írt. Legtöbbjükben az áll, hogy sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni, de neki is az utolsó pillanatban szóltak. Fejemet oda nyomtam a térdemhez, majd oldalra fordítottam. Sötét volt már, csak az utcalámpa fénye adott életet a kis utcának. Hatalmas hópelyhek kezdtek hullani a sötét égboltból. Halovány mosolyt csalt arcomra. Hónapok óta az első volt, amit ki tudtam magamból préselni. Oda sétáltam az ablakhoz és oda tapasztottam tenyeremet az üveghez. Annyira gondolataimba voltam mélyedve, hogy észre se vettem, hogy órák óta csak havazik. Hirtelen tanárunk bíztató szavai jutottak eszembe: „Élvezzétek ki a téli szünetet!” Összecsaptam tenyereimet és öltözni kezdtem. Sms-em érkezett, öltözés közben gyorsan végig futottam. Lucy írt. Mióta eltelt ez a három hónap, azóta sokkal gondoskodóbb velem. Főleg azok után, ami a Mia-s incidenst illeti. Minden nap küldött valami bátorítót és kedveset.
Meleg ruhákat vettem magamra, beleértve egy farmert és egy rám nagyobb kapucnis pulóvert. Piros sálat tekertem nyakam köré, s a vele egyszínű sapkát is fejemre húztam. Leérve az előszobába csizmámat húztam.
- _____________________________, te… hová mész? – Meredtem rám kihajolva édes anyám a konyhából, aki épp valami finom süteményt sütött. Arca piros pozsgás volt, mégis meglepődött. Biztos, azért mert hónapok óta ki se mozdultam, hogyha nem volt muszáj.
- Csak egy kis séta, nyugi! Nem teszek kárt magamban. – Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, hogy el is higgye amit mondok neki, féltően bólintott.
- De azért a telefonod bekapcsolva legyen és ne gyere haza túl későn… Apád így se fog ennek örülni. – Aggodalmaskodott, én pedig beleegyezően, s mint aki megértette mit mondott bólogatva távoztam is a házból.
Hatalmasat szippantottam a hideg, de annál frissebb levegőből. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik oxigénnel. Elindultam a kihalt utcán, lekanyarodtam a sarkon s egyesest az erdő felé vettem az irányt. Nagyot nyújtózkodtam, lábammal pedig rugdosni kezdtem a még frissen lehullt puha havat. Hirtelen úrrá lett rajtam a gyermeteg énem, s ahogy egyre beljebb haladtam az erdő felé egyre kihaltabb lett minden. Valami zörejt hallottam a hátam mögül, rémületemben alig mertem megfordulni. Reszketett mindenem, ökölbe szorítottam kezeimet. Halk lépteket hallottam hátam mögül, amik egyre csak közeledtek és közeledtek. Nem, nem hagyom magam. Erős leszek, s bármi is az szembenézek vele. Egy gyors mozdulattal megfordultam, várva a gyilkost hogy szembe nézzek vele. De gyilkos helyett meglepetésemre és nagy szerencsémre egy őz állt velem szemben. Megszeppenve nézett rám hatalmas barna szemeivel, biztosan éhezett, más miatt nem merészkedett volna ki ennyire az erdő szélére. Csöndben maradtam, nem akartam hozzá beszélni. Azzal biztosan elijesztettem volna, ezért csak némán álltam vele szemben. Sajnos nem volt nálam semmi, amit neki adhattam volna. Lelkiismeret furdalásom is lett emiatt, de ettől független álltam tekintetét. Nem törtem meg én se, és ő sem. Egy nagy hópehely hullott nyirkos nózijára, amitől halkan felkuncogtam. Hirtelen megdermedt az őzgida és nyakát nyújtotta, összehúzta magát és gyorsan visszaszökdelt az erdőbe. Naivan utána akartam nyúlni, nem akartam elijeszteni, visszahúztam kezemet és elmosolyodtam. Boldog voltam, hiszen sose láttam még ilyet ennyire élet közelből.
- Még mindig ilyen naiv vagy? – Szólt a hátam mögül egy ismerős, mély hang. Eleinte megijesztett, majd végre felfogtam ki is Ő. Lassan megfordultam, hogy láthassam arcát. Szinte mintha lelassult volna az idő, mintha a hópelyhek lassabban hullottak volna a földre.
Arcom elsápadt, könnyek gyűltek szememben, s gyorsan gördültek le a hideg miatt pirosra csípett orcámon. Itt volt előttem újra, teljes egészében…
Miért jött vissza? Én miattam vagy csak erre hozta az útja?
Meg kellett tapasztalnom a fájdalmat, magát a Poklot, hogy ismét a Mennyországba érezhessem magam?
Szeretet, utálat. Boldogság, fájdalom.
Ez maga az élet….~
