Úgy éreztem magam, mint aki épp most kapott szárnyakat… mint aki épp most érkezett meg a Mennyországba.
Iszonyatos boldog érzés kerített magába. Valami édeskés ízt éreztem számban, hasonló volt a vattacukoréhoz. Nagyon, nagyon finom volt. Annyi, de annyi érzés kavargott bennem. Egy félénk könnycsepp is kicsordult szememből a boldogságtól, próbáltam takarni.
Lassan elváltunk egymástól, megszakadt a csók. Életem első csókja. Kezét emelte és hideg hatalmas mancsával letörölte a könnyemet, végül eltávolodott tőlem. Kezdtem nyitni a szemeimet, őzgida szemekkel bámultam rá, kipirult arccal. Egész testem reszketett az örömtől, imádtam ezt az újfajta érzést.
- Most már ideje, hogy haza vigyelek. Gyere. – Bökött fejével a kocsija felé és megindult maga mögött hagyva a régi emlékeket őrző hintát és engem. Felpattantam és gyorsan utána lépdeltem, bepattantam a kocsijába.
Kínos csönd uralkodott a kocsiban, egyikőnk se szólt a másikhoz. Iszonyat zavarban voltam, szívem pedig hevesen zakatolt mellkasomban. Nem kellett sok idő, a kocsi lassítva házunk előtt megállt.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. – Mosolyogtam hálásan és kinyitottam az ajtót, ő csak bólintott köszönetemre. Becsaptam az ajtót, intettem egy utolsót és házunk kapujához siettem azt követően pedig az ajtóhoz. Előkaptam a kulcsomat, ki akartam nyitni az ajtót vele.
- Hol voltál? – Kérdezte reszkető hangon mögülem valaki. Teljesen rám hozta a frászt. Hátrakaptam tekintetemet, majd egész testemmel megfordultam.
Tao volt az, teljesen átfázva. Most ugrott be, hogy mit is beszéltünk meg. Nem is beszéltük meg, csak kijelentette… Hangosan köhögni kezdett.
- Te meg mióta vársz itt? – Kikerültem kérdését és helyette én kérdeztem tőle. Lelkiismeret furdalásom lett miatta, hiszen miattam fázott meg és most is miattam várt itt.
- Elég ideje… - Válaszolt pökhendin és közelebb lépett hozzám. Félénken néztem rá, nem akartam, hogy dühös legyen rám. Ismét köhögni kezdett. Nem volt szívem így hazaküldeni őt.
- Gyere be. – Kínáltam fel a lehetőséget és kinyitottam az ajtót magunknak. Követett magabiztosan, egy árva szó nélkül.
- A szüleid? – Kérdezte tőlem levetette magáról vizes kabátját és rám nézett. Sötét tincsei összetapadtak az esőtől, kissé göndörödni kezdett haja a párától.
- Ezek szerint még nem értek haza… - Motyogtam és telefonomért nyúltam, hogy megnézzem azt. A szüleim írtak, hogy elhúzódtak a tárgyalások, még egy napot távol kell lenniük. Igazat megmondva nem igazán lepett meg az egész, kiskorom óta ez volt. – És nem is fognak. – Tettem hozzá cinikusan. Hozzászoktam az egyedülléthez, de a megszokástól független nem szerettem.
Felkapta tekintetemet a cinikus kijelentésen.
- Biztos dolguk van. – Próbált megnyugtatni és hátra simította fekete szálú haját. Ismét csúnyán kezdett köhögni, szinte már sértette füleimet.
- Voltál orvosnál? – Kérdeztem tőle és oda lépdelt a magasabbhoz, tenyerem rányomtam homlokára. Ismét meleg volt. – Ahogy látom… nem. Annyira felelőtlen vagy. – Tettem hozzá és elhúztam kezemet bőrétől, kissé komor tekintettel néztem rá. Ő ezzel ellentétben sokkalta hálásabban. Eszembe jutott, hogy igazából én most kapcsolatban állok vele, járunk. Én pedig Krissel csókolóztam, belém hasított egy bizonyos rossz érzés. Egy kétely… Boldog voltam, hogy megtörtént a csók és hogy Krissel történt. De emellett itt volt Tao is, féltettem őt a csalódástól. Nem akartam bántani. Ő hozzá is kötődtem, csak nem tudtam még eldönteni, hogy mégis hogyan kedvelem őt.
- Gyere, ülj le. – Noszogattam egyenest a kanapé felé. – Csinálok neked egy jó meleg teát! – Szinte már rutinos programmá vált köztünk a tea csinálás. A konyhába indultam, neki láttam a teafőzésnek. Pár perc elteltével ott tartottam, hogy már éppen ízesítettem be, mikor vékony, de szálkás karok fonták körbe testemet, állát vállamnak támasztotta.
- T-Tao! – Nyögtem ki és a citrom, amit eddig próbáltam kicsavarni elgurult a pult másik felébe.
- Fázom ___________________________... – Elhaló, fáradt hangon suttogta fülembe. Felidegesített, miért nem tud rám hallgatni és elmenni egy orvoshoz?!
- Elég, pihenned kell… - Próbáltam kikerülni a szorításból, de nem engedte. Végül feladtam és hagytam, hogy vállamon illetve hátamon pihenjen. Hallgattam halk szuszogását, bámultam a forró tea gőzét. Pár perc múlva erőt vett magán és eltávolodott tőlem.
- Sajnálom. – Kért bocsánatot önzőségért, megráztam a fejemet és szembefordultam vele.
- Ígérd meg, hogy holnap elmész az orvoshoz! Ígérd meg! – Most már sokkalta fenyegetőbben mondtam, reméltem, hogy elérem a kellő hatást. Tudtam, hogy valamivel ösztönöznöm kell őt. – Ha elmész, ma itt aludhatsz… - Halkan, alig érhetően mondtam.
- Áll az alku. – Sokkalta egészségesebb lett az arca pillanatok alatt. Az „alku” szavacskáról Kris ugrott be… és a csók. Éreztem, hogy nem fogom tudni teljesíteni az alkunkat. Az, ami eddig fontos volt, az hogy híres legyek annyira, mint ő… már mit sem számított. Más cél állt előttem, mást akartam.
Megráztam a fejemet, vissza akartam térni a valóságba.
- Tessék meginni, addig én elmegyek fürödni egyet. Érezd csak magad otthon. – Mosoly ült ki pofimra s kezébe nyomtam a bögrét, felsiettem a lépcsőn. Bezártam szobám ajtaját a biztonságérdekében. Ledobáltam magamról feleslegesnek vélt ruháimat és megengedtem a fürdővizemet.
Leültem a kád szélére és hozzákezdtem szokásos gondolatmenteimnek s oldalra nyúltam telefonomért, nyomogatni kezdtem annak gombjait. Addig nyomkodtam végül, míg a kád megtelítődött vízzel a pára pedig lassan kúszott a plafon felé. Elzártam a csapból folyó vizet és óvatosan beültem a kádba, áztattam testemet ameddig egy idős néniére nem kezdett hasonlítani. Kimásztam a „saját medencéből” és neki álltam megtörölközni. Felkaptam magamra a pizsamaszerű ruházatomat és elindultam lefelé a lépcsőről.
Mire leértem a lépcsőaljára Tao már várt engem. Meglepetésemre megterített, kész asztallal várt s egy gyertya állt az asztal közepén. Abban a pillanatban hatalmasat kordult gyomrom, azonnal rátapasztottam kicsiny mancsaimat.
Harsányan felnevetett a nálam idősebb fiú és kihúzta nekem a széket, köhintett egyet.
- Ezzel neked készültem. – Most már csak kedves mosoly ült arcán. Nem bírtam ellenállni a látványnak és az illatoknak. Belementem a vacsora meghívásnak a saját házamban.
- Köszönöm Tao. – Ültem le a számomra kinevezett székre és már neki is láttam volna, de persze nem akartam bunkónak tűnni, még is csak ő fáradt vele. – Betegen nem kellene ilyeneket csinálnod… - Motyogtam és elemeltem egy halas szendvicset.
- Egészségedre. – Kívánt ezzel jó étvágyat nekem és belekortyolt saját teájába. Le se vette rólam tekintetét, sötét szemeivel engem bámult. Csöndben folytattuk az evést, míg majdnem minden el nem tűnt az asztalról. Tele lett a hasam, hatalmasat ásítottam.
- Ez jól esett! – Sokkal boldogabb lettem, mint az előtt. Kinyújtóztattam végtagjaimat, kitoltam magam alól a széket és felálltam. – Köszönöm a finom vacsorát. – Az órára pillantottam, már este kilenc is elmúlt.
- Ideje menni aludni. – Motyogtam neki és elkezdtem elpakolászni a szennyest, Tao is segédkezett. Rá 10-15 percre végeztünk is.
- Jó lesz itt? – Kérdeztem tőle, a kanapéra mutattam.
- Nem… Ott ahol tegnap. – Elvigyorodott féloldalasan, tudta hogy úgy sem fogok nemet mondani neki. Szemeimet forgattam. – Csak tudnám, miért akarsz ennyire az én ágyamban aludni… - Suttogtam magamnak gögősen. Fellépdeltünk a saját kis szentélyembe, s azt követően pedig megágyaztam neki.
- Ugye nem gondolod, hogy majd hagyom, hogy a földön aludj? – Nézett rám és kezemért nyúlt, oda húzott magához. Kissé ódzkodtam tőle, visszább húztam tőle.
- ________________, kérlek. Adj nekem egy esélyt… Ha már igent mondtál nekem, viselkedjünk úgy mint egy igazi pár. – Oda húzott magához ismét a sötét hajú és karjaiba zárt. Hagytam, hogy csak öleljen… nem löktem el. Végülis igaza volt…
A háttérből hirtelen telefonom csengőhangja szólalt meg, rám hozta a frászt. Elengedett, hagyta hogy oda sétáljak érte. Sms-t kaptam… biztos a szüleim azok, gondoltam.
Tévedtem.
„Vigyázz magadra. Úgyis visszaszerzem…”
Ismeretlen szám volt. Arcomra kiült a félelem, hirtelen beugrott, amikor a lány megtámadott a fürdőben. Biztos ő lehet az, ki más? Teljesen elkábultam, szédülni kezdtem. Szemeimmel a karmolás nyomait bámultam, telefonomat pedig kiejtettem a kezemből… nagyot koppant a padlón. Testem ide-oda dölöngélt, kezdtem elveszíteni fölötte az irányítást. Hirtelen mellettem termett Tao, de már csak távolodó hófehér arcát láttam, egyszer csak minden elsötétült…
Valami félelem teljesen magába szippantott, hatalmas űrt éreztem mentálisan mind fizikálisan. Nem akartam, hogy bántsanak s megalázzanak többé…
Mintha a végtelenbe hulltam volna, de mégis tartott valami biztos… olyan volt mint egy szárny, ami nem engedi, hogy lezuhanj.
Valaki szárnyakat adott nekem és vigyázott rám…~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése