In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 13.

Csak bámultam előrefelé. Minden megszűnt, éreztem az ömlengő tömeget. Annyira távolinak érzékeltem mindent. Mintha egy világ választott volna el tőle…
Ledöbbenve álltam ott, arra lettem figyelmes, hogy megragadja Lucy a kezemet és rángat előrefelé. Addigra mire odaértünk már szétváltak egymástól.
- Nővérkém! – Kiáltott neki oda és Lucy az idősebb karjaiba vetette magát. Én még mindig csak bámultam, már kissé idétlenül.
- Ő itt az osztálytársam, _______________________. – Mutatott be gyorsan Lucy és hátrébb lépett egyet, így helyet adva nekünk. Próbáltam feleszmélni s kilépni a sokkból, ami az imént ért. Kezemet nyújtottam a nálam jóvalta magasabb lánynak és mosolyt erőltettem arcomra. Csak most néztem meg igazán arcát. Világos kék szemei voltak, mint Lucynak. Arca hófehér volt, egyetlen hiba sem volt rajta.
- Örülök a találkozásnak. – Mosolyodott el angyalian Mia és kezet rázott velem. Kris elvette a lány cuccait és elindult.
- Ideje mennünk. – Lépett oda a lányok édesapja s ezt követően üdvözölte most érkezett lányát. Az pedig csak helyeslően bólogatott, elindultunk vissza a kocsihoz. Rengeteg táskája volt még, mindenkinek jutott egy-egy amit hozhatott.
Még mindig nem bírtam megemészteni a történteket. Fogalmam sem volt mit mondhattam volna, abban a pillanatban nyitotta nekem ki az ajtót Lucy.
- Szállj be, gyorsan. – Noszogatott, hiszen még mindig szakadt az eső.
- Köszönöm, de azt hiszem nekem most már haza kell mennem. – Éreztem, ahogy az eső eláztatja a bőrömet, hajamat.
- Ne butáskodj már! Hazaviszünk. – Csendült fel Lucy édesanyjának hangja, de valaki gyorsan közbevágott.
- Majd én hazaviszem. – Javasolta Kris és fölém tartotta a fekete színű esernyőt. Biztonságot nyújtott, de csak egy kis ideig… Megrökönyödtem, ajkaimra haraptam.
- Rendben, akkor ________________ holnap! – Szállt be nővére utána Lucy. Mia a háttérből érdeklődően figyelt, szemei megcsillantak. Furcsának tűnt tekintete, nem csak kíváncsinak, hanem kissé féltékenynek. Lehet csak beképzelem… sok volt ez a mai nap.
Lucyék autóját már csak a távolból figyelhettem, elhajtottak. Ott maradtam Krissel kettesben.
- Gyere, az autóm hátul parkol. – Elindult maga mögött hagyván. Én nem mozdultam, megfagyva álltam. Nem érdekelt, nem akartam úgy tenni mint akit egy kicsit is érdekel az egész.
- Nem kell elvinni, haza találok. – Motyogtam rekedtes hangon, átkaroltam önmagamat. Ő eközben hátrafordult és felrántotta egyik szemöldökét.
- Ne mártírkodj, gyere már… - Várt rám, nem mozdult egy centimétert sem.
- Nem! – Kiáltottam rá, többen is felfigyeltek hangomra. – Nem akarok veled sehová se menni! – Miközben leszorított szemekkel kiabáltam felé ő megindult és egy gyors mozdulattal elkapta csuklómat. Ráncigálni kezdett maga mögött, nem érdekelte, hogy mit akarok. Önző volt, mint minden egyes alkalommal. A garázs résznél jártunk már, elég kihalt és sötét volt. Megrántotta csuklómat s azt követően egész karomat. Hátam a falnak ütközött és oda nyomott vállamnál fogva. Csak bámult rám hatalmas, mézbarna szemeivel. Elszánt s bátor volt… Tekintetünk állta a másikét, egyikünk se adta fel.
- Fejezd be a hisztit, hazaviszlek. – Kris hangjától zengett az egész garázs rész. Már nem akartam vitatkozni, belefáradtam. Csak haza akartam menni, egyedül lenni…
- Elég volt. – Másik kezemet mellkasához nyomtam és próbáltam eltaszítani magamtól. Hagyta, nem mutatott semmiféle ellenállást.
- Szerintem is. – Tette hozzá és kinyitotta a kocsit, beszállt. Így tettem én is, becsuktam az elegánsabb autó ajtaját. Beindította a motort az pedig dorombolni kezdett, mint egy gazdájához dörgölőző kismacska.
Elindultunk visszafelé, a hozzám vezető úton. Már időközben teljesen besötétedett, este 6 felé járhatott. Az elmosódó utcai fényeket és az egymással versenyző vízcseppeket bámultam az ablaküvegen. Csönd volt, egyikőnk se szólalt meg. Szánalmasnak éreztem, mintsem kínosnak.
Elhaladt a házunk mellett, hirtelen felkaptam fejemet.
- Hé, te mit csinálsz? A házunk ott van! – Szólaltam fel kissé indulatosan és Krisre bámultam. Hideg arccal bámult előre, nem méltatott válaszra engem. Teljesen nyugodtan vezette tovább az úton az autót az ő saját úti célja felé…

Eközben Lucyéknál…

- Ki volt ez a lány azon kívül, hogy az osztálytársad? – Kérdezte Mia hugától miközben már javarészt kész voltak a kicsomagolással, haját igazgatta a tükörben.
- Aranyos, visszahúzódó csajszi. Bírom. – Válaszolt a kérdésére a fiatalabb miközben levágta magát a tv elé.
- Tetszik Krisnek? – Kérdezett rá végül a lényegre, testvére pedig felült s telefonját nyomkodta.
- Ha arra gondolsz, hogy miért volt kint a repülőtéren én sem értem… Hiszen már évek óta nem beszéltetek. Furcsa volt… - Motyogta halkan és telefonját ledobta az ágyra, kilépdelt a szobából.
Mia karba tette kezeit, majd az ágyhoz sétált. Elkezdte huga telefonját nézni, azon belül pedig a telefonkönyvet. Elővette saját telefonját s átmentett egy számot.
- Itt is vagyok! – Jelent meg Lucy, de akkor már telefonja ugyan úgy az ágyon volt, ahol hagyta…


Egyre nagyobb köd zúdult a városra, egyre rosszabban lehetett látni mindent. Az eső elállt, már csak épphogy szemerkélt és a szél is lecsendesült. Kris megállította az autót, majd azt követően kinyitotta annak ajtaját és kiszállt az autóból. Én követtem őt, ugyan ezt tettem. Meglepetésemre egy játszótérre hozott engem, ki volt világítva sárgás-fehéres színű izzókkal. Kissé karácsonyos hangulatom is lett tőle, mosolyt csalt az arcomra. Kezeimet finoman összenyomta, dörzsölgetni kezdtem őket. Hallottam, ahogy előttem sétál, hiszen a nedves fűn csúszott mind kettőnk cipője. Szépen lassan, délcegen lépdelt egyenest egy piros színű hintáig. Megállt előtte és finoman meglökte azt hosszú ujjaival.
Agyamat ismét átvették azok a gondolatok, amik a repülőtéren történtek… és azok amik az este folyamán. Beszélnem kellett, ha már ő nem tette. Erőt vettem magamon és mikor már ajkaimat szóra nyitottam volna… megszólalt.
- Kiskoromban sokat jártunk ide az apámmal… - Mondta mély hangján s ismét meglökte a hintát. Hirtelen minden felgyülemlett dühöm felszívódott, már nem haragudtam rá. Beértem őt, a piros hintára szegeztem tekintetemet. Figyeltem a kövér esőcseppeket, ahogy a sárgás barnás avarra hullnak. Nem tudtam mit mondhatnék, nem akartam semmi bugyutát mondani neki. Inkább fel akartam vidítani, elterelni a rossz és fájó gondolatokat illetve emlékeket.
Lehajtotta a fejét. Sötét szőke tincsei elrejtették szemeit. Szívem elkeseredett Kris láttán. Félve kezemet nyújtottam feje felé, pulóverje kapucniját óvatosan fejére húztam.
- Így most senki sem fog látni téged. -  Sóhajtottam, táskámért nyúltam és kicipzáraztam azt. Kivettem belőle egy zsebkendőt és egy gyors mozdulattal letörölgettem a hintát. Helyet foglaltam rajta és elmosolyodtam kedvesen. Kezeimmel a hideg vasláncba kapaszkodtam és készültem ellökni magam a földtől. Hátratoltam magamat lábaimmal és neki rugaszkodtam...
Előttem termet egy gyors mozdulattal és elkapta a láncot, lábfejem sípcsontjának ütközött.
- Senki, csak te. – Suttogta el a nálam sokkal magasabb fiú, megállította a még szinte el sem induló hintát. Egész testem megfagyott. Nem tudtam eldönteni, hogy a bennem kavargó érzésektől vagy az esti hidegtől… Meleg lehelete simogatta vékony nyakamat, hajtincseim csiklandozták bőrömet. Kirázott a hideg, szemeimet lecsuktam.
A következő pillanatban valami bizsergető, forró érzést éreztem ajkaimon. Sajátjait enyémekre tapasztotta. Szemeimet felnyitottam, csodálkozó tekintetemet nem viszonozta az övé. Szívem majd kirobbant a helyéről, tűzijátékok robbantak a fejemben…
Kris megcsókolt engem.


Minden megszűnt számomra. A távolból csak a szemerkélő eső hangját hallottam, és ahogy egy-két csepp találkozik a betonnal. A szél halk suhogását, a falevelek rezdülését…
Csak én voltam és Ő.
Arra az egy percre, csak számomra vált láthatóvá… arra az egy percre csak az enyém lett…~