Kora reggel volt, a nap épp most tört fel a hatalmas bárány felhők közül, a látkép az ablakomból olyan volt akárcsak egy festmény. Szinte a szivárvány összes színe fellelhető volt az égen a pirostól egészen a liláig. Kitártam ablakomat s hatalmasat szippantottam tüdőmbe a friss levegőből, jobban kihajoltam. A szél azonnal felkapta vékony szálú hajamat és lágyan táncoltatni kezdte arcom körül. Félénken elmosolyodtam és visszahúzódtam az ablakból, megpördültem és szobámból utam egyenest a konyhába vezetett. Kinyitottam a hűtőt és megnéztem, hogy minden megfelelő alapanyag megtalálható az általam kiválasztott süteményhez. Egy tapssal nyugtáztam, hogy minden megvan, oldalra nyúltam a tollamért és vizslatni kezdtem a sárgás, szívecskékkel tarkított papírost. Még este írtam ki a netről a gyümölcsös sütemény receptjét, unalmamban vonalakat kezdtem firkantgatni. Unottan teltek el a percek, majd a falon kattogó órára pillantottam.
- Késik – sóhajtottam magamnak.
Gondoltam ameddig sütőtársam nem ér ide, neki állok az előkészületeknek. Szememmel ismét a papírt vizslattam, átfutottam rajta, próbáltam értelmezni. Közben megragadtam a saját kötényemet és a nyakamba akasztottam. Kivettem a hűtőből a vajat, a tojásokat és a két pár barackot, amit a sütemény tetejére szántam. Igyekezeteimet a csengő szakította meg, gyorsan az előszobában lévő tükörhöz siettem, megigazítottam frufrumat és utolsó pillantást vetettem önmagamra mielőtt ajtót nyitok. Izgatottságomat akkor se tudtam volna leplezni, hogyha akartam volna. Azonnal kitéptem az ajtót és nálam jóval magasabb fiú széles tenyere majdnem az arcomban landolt.
- Szia! – hatalmas, gyermeteg vigyor ült arcán, tenyerét pedig elhúzta az arcom elől. Végigmért és óriásira nyitotta szemeit. – Csak nem elkezdted nélkülem? – csuklóját derekának támasztotta.
- Éppen hogy kipakoltam a hűtőből, időben érkeztél – mosolyodtam el szégyenlősen, beinvitáltam kicsiny házamba.
Illedelmesen megtörölte a lábát a törlőben, levette hatalmas cipőit. Számomra Chanyeol olyan volt, mint egy óriás. Jóvalta magasabb volt, épp hogy a fejem búbja mellkasáig ért.
Oda sétált a mosogatóhoz és kezet mosott, kezébe vette a papírt, amin a recept volt. Láttam, hogy arcán félénk, féloldalas mosoly húzódik a szív mennyiség láttán.
- Akkor mivel is kell kezdenünk? – érdeklődően méregette a papírt, látszott rajta, hogy még sose sütött-főzött. Amikor abbahagyta az olvasást, a tojásokkal kezdett játszani. Anyáskodóan megráztam a fejemet és magyarázni kezdtem.
- Nem választottam nehéz süteményt, nem lesz nehéz dolgunk. Így elmondhatod, hogy szinte egyedül te sütötted neki – pipiskedtem fel a lisztes dobozért, ami a legmagasabb szekrényen volt. Azonnal odalépett és segítőkészen leemelte nekem s a kezem közé nyomta. Gondolataim máris ezer meg ezerfelé terelődtek. Eszembe jutott, hogy pontosan miért is van itt. Azért kérte a segítségemet, hogy a szerelmének készítse el. Nem mondta el igazából el, hogy kinek.
Ő kérte a segítségemet, én pedig szívesen segítek neki bármiben, hiszen olyan rég óta ismerjük egymást. És ha akartam volna se tudtam volna neki nemet mondani, annyira kedvelem.
- Köszönöm! – nyögtem ki halkan kis fáziskéséssel. A liszt után a kristálycukor és a sütőpor következett. Megkértem, hogy vegyen ki a szekrényből egy nagyobb tálat és tegyen bele 2 bögre lisztet. Hátrapillantottam, hogy minden rendben megy e és minden úgy halad e, ahogy kell. Most már a nyakában egy kék kötényke lógott, kezén pedig két fehér sütőkesztyű volt. Nem bírtam megállni, azonnal hatalmasat kacagtam. Értetlenül nézett rám, majd magára nézett és Ő is elkezdett harsányan nevetni.
- Ennyire nevetségesnek tűnök? – levette a kesztyűt és a pultra helyezte. Megráztam a fejem, de viszont helyeseltem abban, hogy a kesztyűket levette.
- Azt majd csak később használjuk – szóltam oda neki, megragadtam a tálcára kihelyezett olajos flakont és elkezdtem kimérni a megfelelő mennyiséget. Kíváncsian figyelt, próbált tőlem mindent ellesni a barna hajú fiú. Minden alapanyagot a megfelelően kimért adagban belehelyeztük a nagyobb tálba, megkerestem a robotgépet és bedugtam a konnektorba.
- Most te jössz, kapcsold be a robotgépet és keverd össze. Így lesz a tészta. Bólintott és azzal a mozdulattal, hüvelykujjával feltolta a bekapcsoló gombot a legmagasabb fokozatra. A tészta össze-visszarepült a tálból egyenest ruhánkra, testünkre.
- Hé, hé! – kiáltottam fel és épp arcomra csapódott egy hatalmas cukros trutyi, elvettem tőle és alacsonyabb fokozatra kapcsoltam. Eleinte félve nézett rám, azt hitte, hogy haragudni fogok rá. A konyhát hirtelen ismét az Ő mély, hangos nevetése töltötte be. Hátralökte testét egyenest neki a pultnak, hasát fogta. Nagyon jóízűen nevetett.
- Nagyon vicces. Ha-ha – imitáltam és kezem közé vettem a kockás konyharuhát, letörölgettem magamról a tésztát. – Te is olyan lettél okoska – finoman elkezdtem megtisztogatni arcát, karját és ruháját.
- Nem mondtad, hogy ez ilyen veszélyes – kivette kezemből a konyharuhát és folytatta azt, amit én elkezdtem. Kissé csalódottan húzódtam el tőle, majd egy aligha sokatmondó mosolyt vetettem oda neki.
- Nézd, így – mutattam neki, Chanyeol pedig mögém állt. Hallottam, ahogy szuszog, ahogy veszi a levegőt. Kissé csikizte a nyakamat, ezért egy halk kuncogás hagyta el torkomat. A tészta szép lassan összeállt egy sárgás színű folyékony anyaggá.
- Ez kész! – félretettem a robotgépet és a barackokért nyúltam. – Mosd meg őket, aztán szépen felvágjuk. Még ki kell vajazni és lisztezni a tepsit. Helyeslően bólogatott, mint aki megértette a rá kiszabott feladatot. A barack családot a mosogatóhoz cipelte és finoman leöblögette róluk a koszt, utána szárazra törölte azokat. Közben elővettem a tepsit, kivajaztam, ahogy a recept utolsó pár lépésében írta.
Megijedtem. Szívem hihetetlen gyorsasággal kalapált ide-oda. Karokat éreztem derekam körül, ahogy szépen lassan átölelnek hátulról. Ismét hallgathattam a megnyugtató szuszogást. Állát vállamnak támasztotta, ott pihentette fejét.
- Kissé elfáradtam a nagy munkálatokban – vallotta be, közvetlenségét még mindig nem tudtam normálisan lereagálni. Meg sem bírtam mozdulni. Közben a vaj olvadni kezdett ujjaim között, tekintetem pedig szinte megfagyott, a lisztes dobozt vizslattam. A szálkás karok egyre jobban szorítottak. Mire kezdtem volna hozzászokni a kellemes szorításhoz, az érzés elmúlt. Már nem fogta közre senki a derekamat, és úgy szint senki nem pihentette fejét a vállamon. Félénken mertem csak hátra nézni Chanyeolra, aki már épp a barackok összevágásával volt elfoglalva, mintha mi sem történt volna. Nagyot nyeltem és ameddig még tudtam gyorsan kiliszteztem a tepsi alját.
- Ne vágd őket annyira apróra, próbáld közepesre inkább – hintettem el a tanácsot és a srác mellé léptem. Teltek a percek és szép lassan összeszeletelte az összes barackot.
- Ügyes vagy – dicsértem meg kedvesen, mire büszke arcot véltem felfedezni. – Nos, akkor már csak annyit kell tennünk, hogy bekapcsoljuk a sütőt, hogy kicsit előmelegedjen. A tésztát pedig a tepsibe szépen beleöntjük és rászórjuk a gyümölcsöket – megfogta azonnal a tálkát, hezitálás nélkül önteni kezdte a piros tepsibe a tésztát.
- Így? – kérdezte, megerősítésre volt szüksége. Hevesen bólogatni kezdtem, hiszen mindent tökéletes csinált. – Akkor most szórd rá a barackot, próbáld úgy, hogy körülbelül mindenhová jusson. – úgyis tett, ahogy mondtam, lassan beterítette a tészta tetejét a gyümölcs mennyiség.
- Akkor már csak meg kell sülnie. Porcukor a tetejére és kész! – vettem le nyakamból a kötényt, Ő is ugyan így tett. Óvatosan beraktam a sütőbe a tepsit, Chanyeol pedig gyorsan leguggolt elé és mint egy gyermek karácsonykor izgatottan nézte a tésztát.
- Semmi nem történik… - pufogott sértődötten, majd felállt.
- Kell egy kis idő, nyugalom – megráztam a fejemet tudatlanságán, elkezdtem összetakarítani a konyhába. Közben próbáltam összeszedni a gondolataimat, rá akartam kérdezni, hogy mégis kinek készítette illetve készítettük ezt a süteményt. Kínos csönd uralkodott most a konyhán, csak a sütő halk kattogását lehetett hallani.
- Chanyeol? – hívtam nevén, de többet nem bírtam kinyögni.
- Megmozdult! – mintha meg se hallotta volna, izgatottan felállt és a sütőre mutogatott. Bepillantottam és nyugtáztam, hogy a tészta elkezdett sülni, növekedni.
- Ez teljesen természetes – mosolyodtam el halványan.
- Mit akartál kérdezni? – ezek szerint mégis csak hallotta, karba tette kezeit és érdeklődően vizslatni kezdett.
- Ha nem vagyok indiszkrét… Mégis kinek csináltuk ezt a süteményt? – nyögtem ki végre valahára az engem kínzó kérdést.
- Már mondtam, a szerelmemnek – sóhajtotta ki könnyedén a „szerelmemnek” szót. Csalódott képet vágtam, amiért nevet nem említett, majd folytatta. – Idővel megtudod, hamarosan. – motyogta el halkan a játékos fiú.
Miközben vártuk a süteményt, hogy szépen arany barnára süljön addig nem igazán sokat beszélgettünk. Én is és Ő is gondolkoztunk a saját magunk gondján, baján. Csöndben letelt a félóra, csipogott a jelzőóra.
- Gyönyörű lett – vettem ki a sütőből az immáron kész finomságot. Ráhelyeztem egy fadeszkára és gyönyörködtem alkotásunkba. A fiú büszkén méregette, közelebb hajolt és nagyot szippantott annak illatából.
- Remek az illata. Úgy gondolom, hogy mi lennék a város legjobb cukrászai! – dicsért meg engem is meg magát is, felnevettünk. – Alig várom, hogy megkóstoljuk.
- Megkóstoljuk? – kaptam fel a fejemet s hatalmas szemekkel pislogtam rá, nem értettem.
- Te meg én fogjuk megenni – nyúlt felém, és kezemet finoman szája elé húzta. – Az Isten áldja meg ezeket a kezeket – mosolyodott el féloldalasan, úgy, ahogy mindig is szokott.
- De hát te azt mondtad, hogy a szerelmednek készíted – emlékeztettem.
- Pontosan – lágy csókot nyomott kézfejemre, majd leengedte azt és összefonta saját ujjaival. – A szerelmemmel fogom megenni – húzott közelebb és másik kezével átkarolt lapockámnál.
Szóhoz sem jutottam hosszú perceken keresztül, az agyam mintha egy hatalmas feketelyuk lett volna. Óvatosan elhúzódott tőlem és közelebb hajolt arcomhoz.
- Most jön a legjobb része, a kóstolás! – csattant fel és máris a késért nyúlt, hogy felvágja. – És még hozzá te fogsz megetetni! – mélyhangján szólt hozzám, én pedig próbáltam túl tenni magam a hirtelen ki nem mondott szerelmi vallomáson és bólintottam.
- Na hadd kóstoljam meg! – még ki se hűlt, de számba tömtem egy hatalmas kockát, leplezni akartam arcom pirosságát, így hát rá kentem, hogy a sütemény túl forró. Chanyeol is vett egyet, de ő sokkalta elővigyázatosabb volt, mint én. Jól megfújta a süteményt, csak aztán tolta a szájába.
Visszagondoltam a pár perccel ezelőtt történtekre, lenyeltem az utolsó falatot, amit csócsáltam.
- Komolyan gondoltad az ezelőttit? Amit mondtál? – ajkaimat halk suttogás hagyta el, féltem a választól, reménykedtem abban, hogy igazat mondott.
- Komolyan – könnyedén válaszolt szokásához híven.
- Be tudnád bizonyítani? – kértem szégyenlősen.
Meg se várta a mondatom végét, ajkait az enyémekre tapasztotta és óvatos, de mégis magabiztos csókkal bizonyította igazát.
Sose felejtem el az első igazi szerelmemet, sose fogom elfelejteni az első csókomat.
Édes volt és barackízű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése