2013.
július 22.
Ismét temérdek alkohol keringett a testemben. Fejem szédült, émelyegni kezdtem. Lehet hányni fogok…
Könyököltem a bárpulton, és újabb tequilat kértem a csapostól, aki megrázta a fejét és nem szívesen de kiöntötte a kicsiny pohárba a szeszes italt.
Keserű, sós, savanyú. Követték egymást az ízek, mikor a végére értem arcom eltorzult, próbáltam magam türtőztetni s hatalmasat sóhajtottam.
Ekkor láttalak meg először. Tested ide-oda dobáltad a hangos, kocsmai zenére. Hosszú, szőke tincseid szinte már körbefonták nyakadat, akár egy sál.
A vad zene ellenére kecsesen mozogtál, minden szem rád szegeződött. Megemelkedtem és elindultam kifelé, hogy rágyújtsak. Pár perc múlva már szívtam tüdőbe a káros nikotint. Fejem kezdett kitisztulni, józanodtam. Hiába volt eddig fülledt nyári idő, estére hatalmas vihar szedte szét a kerületet. Az idő hűvös volt és inkább őszies, mint sem nyárias. Csak az eső halk kopogását lehetett hallani, majd egy lágy érintést éreztem karomon.
- Van tüzed? – kérdezte könnyedén az imént még bent táncoló nálam jóval fiatalabb lány.
Se szó, se beszéd odaadtam neki a fekete öngyújtót és tovább szívtam saját cigarettámat.
Arrébb húzódott és Ő is rágyújtott.
- Nem vagy te még a kocsmázáshoz és a cigarettázáshoz elég fiatal? – valójában nem akartam beleszólni, és nem is igazán volt túl sok közöm ahhoz, hogy ez a kölyök mit csinál. Nem is értem magam, hogy miért tettem fel a kérdést. Ártatlan arccal rám nézett, gyermeteg vigyor ült arcán.
- Ki vagy? Talán az apám? – szívott bele ismét a cigibe, égkék szemeivel látványosan végigmért. – Bár, ahogy elnézem… lehetnél – célzott koromra, mire akaratlanul is felnevettem. Hónapok óta nem nevettem ilyen jót, még ha csak egy gúnyolódó megjegyzés is volt.
- Inkább menj haza – szóltam rá és elpöcköltem a dekket, ami már majdnem elaludt.
- Akkor esetleg vigyél el – válaszolt nagyképűen, de mégis volt benne valami vonzó.
- Abból csak a baj lenne – húztam össze a kabátomat, mire észrevettem, hogy ő csak egy nyári toppot visel. Megforgattam a szemeimet, azzal a mozdulattal lekaptam a vállaimról a kabátot és a hátára dobtam. Nem szólt semmit, mintha teljesen természetes lett volna, hogy odaadom a kabátomat.
- Ideje mennem – szóltam neki búcsúzóul, a karomat felemeltem az ég felé s könnyed mozdulattal intettem neki.
- Hé! – utánam kiáltott. – Akkor haza sem viszel?! – lépett most már oda mellém a szőkeség és egy gyors mozdulattal beszállt a szürke luxusautóba.
Fogalmam sem volt, honnan volt ennyi bátorsága, hogy egy vadidegen mellé beül és hazaviteti magát.
Behajoltam a saját ablakomon, és mosolyra húztam a számat.
- Hogy hívnak, kölyök? – néztem rá, válaszára vártam.
- Már elmúltam 16, szóval nem vagyok kölyök – válaszától ismét felnevettem, kinyitottam az ajtót és beültem a kényelmes bőrülésre.
- A nevem Vin – tűrte hátra füle mögé hosszúkás tincsei közül az egyiket, pirospozsgás arcára halvány mosoly ült ki.
Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk és mosolyogni láttalak…
Hazavittelek, aztán hosszadalmas beszélgetés után végül az ágyamban kötöttél ki. Nem történt semmi közöttünk, csak beszélgettünk aztán pedig aludtunk. Anyáskodóan átkaroltál, hiába voltál te a fiatalabb, a védtelenebb.
Lehet már ekkor tudtad, hogy szükségem van rád. Hogy valami baj van velem, hogy valami nincs rendben az életemben.
Másnap reggelre eltűnt, sehol se találtam. Csak egy cetlit a mellettem heverő tollpárnán:
„És téged hogy hívnak?”
2013. szeptembere
Napok múlva ismét feltűnt, ott feküdt az ágyamban úgy, ahogy júliusban. Egyre több időt töltött nálam, az utóbbi időben szinte már minden este.
Este egy percet sem bírtam aludni, csak a plafont bámultam. Régi jó barátomon járt az eszem, és azokon, amiken keresztül mentünk együtt. A kemény edzéseken, próbákon át egészen a boldog percekig, mindent végig gondoltam. S mégis évek óta nem láttalak Yunho. Nem beszélünk, feledésbe merült minden, ami rég volt. Gondolatmenetemet a fiatal leányzó mozgolódása szakította meg. Finoman végig simítottam hófehér arcát a kézfejemmel, ébreszteni kezdtem.
Hiába feküdt mellettem ez a gyönyörűség, a nyomasztó érzés még mindig bennem lappangott. Emésztett mélyen belül, nem akart elengedni.
Forró zuhanyt vettem, mikor végeztem megjelent Vin. Az egyik fehér ingemet kapta magára, aligha takarta soványka testét.
Csak annyit kérdezett, hogy baj van e. Mire én hidegen csak megköszörültem a torkomat és válaszként azt adtam, hogy:
„Zuhanyozz le, aztán menj”
Mikor én a hálóban öltöztem, megnyitotta a csapot és zuhanyozni kezdett.
Itt a megfelelő alkalom. Elmegyek.
Ez volt életem egyik legrosszabb döntése…
Miután túl voltam életem egyik legnehezebb napján, s miután láttam Yunhot, hazamentem. Reménykedtem benne, hogy még ott találom Vint. De sehol se volt, hallgatott rám és elment.
Többé nem láttam.
Ismét temérdek alkohol keringett a testemben. Fejem szédült, émelyegni kezdtem. Lehet hányni fogok…
Könyököltem a bárpulton, és újabb tequilat kértem a csapostól, aki megrázta a fejét és nem szívesen de kiöntötte a kicsiny pohárba a szeszes italt.
Keserű, sós, savanyú. Követték egymást az ízek, mikor a végére értem arcom eltorzult, próbáltam magam türtőztetni s hatalmasat sóhajtottam.
Ekkor láttalak meg először. Tested ide-oda dobáltad a hangos, kocsmai zenére. Hosszú, szőke tincseid szinte már körbefonták nyakadat, akár egy sál.
A vad zene ellenére kecsesen mozogtál, minden szem rád szegeződött. Megemelkedtem és elindultam kifelé, hogy rágyújtsak. Pár perc múlva már szívtam tüdőbe a káros nikotint. Fejem kezdett kitisztulni, józanodtam. Hiába volt eddig fülledt nyári idő, estére hatalmas vihar szedte szét a kerületet. Az idő hűvös volt és inkább őszies, mint sem nyárias. Csak az eső halk kopogását lehetett hallani, majd egy lágy érintést éreztem karomon.
- Van tüzed? – kérdezte könnyedén az imént még bent táncoló nálam jóval fiatalabb lány.
Se szó, se beszéd odaadtam neki a fekete öngyújtót és tovább szívtam saját cigarettámat.
Arrébb húzódott és Ő is rágyújtott.
- Nem vagy te még a kocsmázáshoz és a cigarettázáshoz elég fiatal? – valójában nem akartam beleszólni, és nem is igazán volt túl sok közöm ahhoz, hogy ez a kölyök mit csinál. Nem is értem magam, hogy miért tettem fel a kérdést. Ártatlan arccal rám nézett, gyermeteg vigyor ült arcán.
- Ki vagy? Talán az apám? – szívott bele ismét a cigibe, égkék szemeivel látványosan végigmért. – Bár, ahogy elnézem… lehetnél – célzott koromra, mire akaratlanul is felnevettem. Hónapok óta nem nevettem ilyen jót, még ha csak egy gúnyolódó megjegyzés is volt.
- Inkább menj haza – szóltam rá és elpöcköltem a dekket, ami már majdnem elaludt.
- Akkor esetleg vigyél el – válaszolt nagyképűen, de mégis volt benne valami vonzó.
- Abból csak a baj lenne – húztam össze a kabátomat, mire észrevettem, hogy ő csak egy nyári toppot visel. Megforgattam a szemeimet, azzal a mozdulattal lekaptam a vállaimról a kabátot és a hátára dobtam. Nem szólt semmit, mintha teljesen természetes lett volna, hogy odaadom a kabátomat.
- Ideje mennem – szóltam neki búcsúzóul, a karomat felemeltem az ég felé s könnyed mozdulattal intettem neki.
- Hé! – utánam kiáltott. – Akkor haza sem viszel?! – lépett most már oda mellém a szőkeség és egy gyors mozdulattal beszállt a szürke luxusautóba.
Fogalmam sem volt, honnan volt ennyi bátorsága, hogy egy vadidegen mellé beül és hazaviteti magát.
Behajoltam a saját ablakomon, és mosolyra húztam a számat.
- Hogy hívnak, kölyök? – néztem rá, válaszára vártam.
- Már elmúltam 16, szóval nem vagyok kölyök – válaszától ismét felnevettem, kinyitottam az ajtót és beültem a kényelmes bőrülésre.
- A nevem Vin – tűrte hátra füle mögé hosszúkás tincsei közül az egyiket, pirospozsgás arcára halvány mosoly ült ki.
Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk és mosolyogni láttalak…
Hazavittelek, aztán hosszadalmas beszélgetés után végül az ágyamban kötöttél ki. Nem történt semmi közöttünk, csak beszélgettünk aztán pedig aludtunk. Anyáskodóan átkaroltál, hiába voltál te a fiatalabb, a védtelenebb.
Lehet már ekkor tudtad, hogy szükségem van rád. Hogy valami baj van velem, hogy valami nincs rendben az életemben.
Másnap reggelre eltűnt, sehol se találtam. Csak egy cetlit a mellettem heverő tollpárnán:
„És téged hogy hívnak?”
2013. szeptembere
Napok múlva ismét feltűnt, ott feküdt az ágyamban úgy, ahogy júliusban. Egyre több időt töltött nálam, az utóbbi időben szinte már minden este.
Este egy percet sem bírtam aludni, csak a plafont bámultam. Régi jó barátomon járt az eszem, és azokon, amiken keresztül mentünk együtt. A kemény edzéseken, próbákon át egészen a boldog percekig, mindent végig gondoltam. S mégis évek óta nem láttalak Yunho. Nem beszélünk, feledésbe merült minden, ami rég volt. Gondolatmenetemet a fiatal leányzó mozgolódása szakította meg. Finoman végig simítottam hófehér arcát a kézfejemmel, ébreszteni kezdtem.
Hiába feküdt mellettem ez a gyönyörűség, a nyomasztó érzés még mindig bennem lappangott. Emésztett mélyen belül, nem akart elengedni.
Forró zuhanyt vettem, mikor végeztem megjelent Vin. Az egyik fehér ingemet kapta magára, aligha takarta soványka testét.
Csak annyit kérdezett, hogy baj van e. Mire én hidegen csak megköszörültem a torkomat és válaszként azt adtam, hogy:
„Zuhanyozz le, aztán menj”
Mikor én a hálóban öltöztem, megnyitotta a csapot és zuhanyozni kezdett.
Itt a megfelelő alkalom. Elmegyek.
Ez volt életem egyik legrosszabb döntése…
Miután túl voltam életem egyik legnehezebb napján, s miután láttam Yunhot, hazamentem. Reménykedtem benne, hogy még ott találom Vint. De sehol se volt, hallgatott rám és elment.
Többé nem láttam.
2014.
június 22.
Mint egy éve, ugyan abban a kocsmában ültem. Jóvalta
kulturáltabb, modernebb lett utolsó látogatásom óta. A kocsmáros nem emlékezett
rám, amikor mondtam neki hogy „a szokásosat”.
Megvakartam a fejem és most a megszokott tequila helyett vodkát kértem. Hirtelen kellemes illat csapta meg az orromat, azonnal odakaptam a fejemet.
- Te semmit sem változtál, Jaejoong? – Vin volt az, de még sem. Szőke, hosszú haja eltűnt, helyette sötét barna rövid váltotta fel. Hasonlított kicsit az enyémre. Nem akartam túlságosan elámulni rajta. Kevésbé tűnt így már nőiesnek, de nem mondanám, hogy elvesztette volna a báját. Kék szemei ugyan úgy csillogtak, mint régen s arcán ugyan az a kedves, mégis ravasz mosoly húzódott.
- Eltűntél – figyelmen kívül hagytam megszólítását, úgy viselkedtem, mint akit kicsit se érdekel az egész dolog. Nélküle is túléltem a nehéz időszakot, most is menni fog. A poharamba öntött áttetsző italt bámultam, majd egy gyors mozdulattal lehúztam azt.
- Elküldtél – válaszolt kijelentésemre. Nem akartam semmiféle nyálas, érzelgős beszélgetésbe belemenni, főleg ittasan. Felálltam és kisétáltam a kocsma elé, tisztában voltam vele, hogy pontosan egy év telt el azóta, mióta találkoztunk. Nem felejtem el azt a napot, hiszen könnyített a lelkemen és ezt sose felejtem el neki, a törődést és a gondoskodást.
Rágyújtottam, mint anno és a távolban villogó többi kocsma és pub hirdetését bámultam. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Hallottam a faajtó nyíló nyikorgását, majd csapódását.
- Kaphatok? – kérdezte és ujjait V-alakba nyitotta szét. Megráztam a fejemet és tovább szívtam a cigit. Halkan püfögött egyet és leguggolt mellém. Csak a kiszűrődő részeges viháncolást, s halk zenét lehetett hallani.
- Mi járatban? – igazítottam meg szemem elé lógó tincseimet. Türelmesen vártam válaszára.
- Ma van a születésnapom – hintette el, az arcomra akaratomon kívül kiült a meglepettség. Köpni, nyelni nem tudtam, majd mintha mi se történt volna visszafordítottam tekintetemet.
- Akkor Isten éltessen – az ujjai közé nyomtam az égő mérget és leguggoltam mellé. Hüvelyk és mutatóujja közé vette azt, mélyre szívta a tüdejébe, majd kifújta azt. A füst gomolygó szürke felhőként szállt fel az ég felé. Kedvesen bólogatott, majd közel hajolt hozzám.
- Hazaviszel? – tette fel a kérdést, tudtam, hogy mit akar.
Hiába voltam nála jóval idősebb, egészen megkedveltem, mint férfi a nőt. Akartam, hogy az enyém legyen. Csak is az enyém, senki másé. Még ha önzőnek is hangzik. Leszarom.
Ő valahogy pótolni tudja a bennem keletkezett űrt.
Kicsiny testét az ajtón belépve azonnal a falnak szegeztem és szájon csókoltam, nem visszakozott.
Órákon át szeretkeztünk, egészen addig ameddig a nap fel nem kelt és be nem színezte az eddig sötét eget.
Hason feküdtem, a derekamat csak egy fehér, selyem lepedő takarta el. Félálomban voltam már. Ujjai lágyan, de mégis pajkosan táncoltak végig egészen a gerincem mentén. Halk szuszogása törte meg csak a szoba csöndjét.
Most éreztem csak igazán, talán Ő az aki megmenthet…
Megvakartam a fejem és most a megszokott tequila helyett vodkát kértem. Hirtelen kellemes illat csapta meg az orromat, azonnal odakaptam a fejemet.
- Te semmit sem változtál, Jaejoong? – Vin volt az, de még sem. Szőke, hosszú haja eltűnt, helyette sötét barna rövid váltotta fel. Hasonlított kicsit az enyémre. Nem akartam túlságosan elámulni rajta. Kevésbé tűnt így már nőiesnek, de nem mondanám, hogy elvesztette volna a báját. Kék szemei ugyan úgy csillogtak, mint régen s arcán ugyan az a kedves, mégis ravasz mosoly húzódott.
- Eltűntél – figyelmen kívül hagytam megszólítását, úgy viselkedtem, mint akit kicsit se érdekel az egész dolog. Nélküle is túléltem a nehéz időszakot, most is menni fog. A poharamba öntött áttetsző italt bámultam, majd egy gyors mozdulattal lehúztam azt.
- Elküldtél – válaszolt kijelentésemre. Nem akartam semmiféle nyálas, érzelgős beszélgetésbe belemenni, főleg ittasan. Felálltam és kisétáltam a kocsma elé, tisztában voltam vele, hogy pontosan egy év telt el azóta, mióta találkoztunk. Nem felejtem el azt a napot, hiszen könnyített a lelkemen és ezt sose felejtem el neki, a törődést és a gondoskodást.
Rágyújtottam, mint anno és a távolban villogó többi kocsma és pub hirdetését bámultam. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Hallottam a faajtó nyíló nyikorgását, majd csapódását.
- Kaphatok? – kérdezte és ujjait V-alakba nyitotta szét. Megráztam a fejemet és tovább szívtam a cigit. Halkan püfögött egyet és leguggolt mellém. Csak a kiszűrődő részeges viháncolást, s halk zenét lehetett hallani.
- Mi járatban? – igazítottam meg szemem elé lógó tincseimet. Türelmesen vártam válaszára.
- Ma van a születésnapom – hintette el, az arcomra akaratomon kívül kiült a meglepettség. Köpni, nyelni nem tudtam, majd mintha mi se történt volna visszafordítottam tekintetemet.
- Akkor Isten éltessen – az ujjai közé nyomtam az égő mérget és leguggoltam mellé. Hüvelyk és mutatóujja közé vette azt, mélyre szívta a tüdejébe, majd kifújta azt. A füst gomolygó szürke felhőként szállt fel az ég felé. Kedvesen bólogatott, majd közel hajolt hozzám.
- Hazaviszel? – tette fel a kérdést, tudtam, hogy mit akar.
Hiába voltam nála jóval idősebb, egészen megkedveltem, mint férfi a nőt. Akartam, hogy az enyém legyen. Csak is az enyém, senki másé. Még ha önzőnek is hangzik. Leszarom.
Ő valahogy pótolni tudja a bennem keletkezett űrt.
Kicsiny testét az ajtón belépve azonnal a falnak szegeztem és szájon csókoltam, nem visszakozott.
Órákon át szeretkeztünk, egészen addig ameddig a nap fel nem kelt és be nem színezte az eddig sötét eget.
Hason feküdtem, a derekamat csak egy fehér, selyem lepedő takarta el. Félálomban voltam már. Ujjai lágyan, de mégis pajkosan táncoltak végig egészen a gerincem mentén. Halk szuszogása törte meg csak a szoba csöndjét.
Most éreztem csak igazán, talán Ő az aki megmenthet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése