Korán reggel volt, a nap első sugarai pedig máris melegíteni kezdték arcomat. Az eddigi csendet az utca zaja és madárcsiripelés törte meg. Lassan kezdtem nyitni a szemeimet, de homályosan és gyengén láttam eleinte, majd szépen lassan, pár perc elteltével egyre élesebben körvonalazódott minden egyes tárgy a hatalmas, modern hálószobában.
Egy perccel később egy fej dörgölőzött mellkasomhoz, karjaival pedig szinte már rajtam csimpaszkodott, akár egy inda, egy hatalmas, ősi fán, nem engedve, ragaszkodva teremtőjéhez. Hatalmas tenyeremet arcom elé emeltem és finoman végigsimítottam rajta; ideje most már tényleg felkelnem.
De ma valami különlegességet éreztem, valamiféle ürességet. Hiába volt kint szép idő, hiába feküdt mellettem egy csodálatos lány, hiába voltam híresség rengeteg pénzzel és hírnévvel… valami hiányzott az életemből. Csak még nem jöttem rá, hogy pontosan mi is az… Egy ideje már nem része az életemnek valami, ami egykor sokat jelentett.
- Vin… - Szóltam oda a hosszú hajú szőkeségnek, hogy ideje most már elengednie. De ő csak jobban szorított, erősebben magához láncolva. Megráztam a fejemet, majd pedig szép óvatosan lehántottam magamról a vékony karokat, ő pedig sértődötten befordult az ellenkező irányba és aludt tovább. Arra lettem figyelmes, hogy a reggeli nap fénye eltűnőben van, és helyét hatalmas, szürkésfeketés felhők veszik át. Odalépdeltem az erkélyhez, elhúztam oldalra az ajtót, és kiléptem rajta. Megcsapott a hűvös szellő és a cseresznyefa illata; nagyot szippantottam belőle, majd cigarettámért nyúltam és meggyújtottam. A tiszta levegő helyét a mérgező füst vette át a tüdőmben, mérgezve azt. Pár csepp eső már le is esett a hatalmas égből, nekikoppanva az erkély kövének. Letekintettem a magasságból, pici pontokat láttam mozogni. Azok bizony emberek voltak, egyre több színesebbnél színesebb esernyő nyílott ki fejük fölött, mintha valamiféle szivárványt láttam volna. A távolból mennydörgés hallatszott, mire felkaptam a fejem és erősen beleszívtam a cigarettába, annyira, hogy azonnal belefájdult a fejem. A cigi kihullott ujjaim közül és a tömegbe esett.
Egyáltalán nem érdekelt; hátat fordítottam, besietettem a fürdőszobába és becsaptam magam mögött az ajtót.
- Elegem van belőled… - Beszéltem magamban, de mondandómat valójában a rám törő migrénnek szántam. Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt és a gyógyszereim közt kezdtem turkálni. Normális az, hogy ennyi gyógyszert tartok itthon? – Tettem fel magamnak a kérdést, és erősen gondolkozni kezdtem, a fejfájás ellenére, de választ nem találtam. Megnyitottam a csapot és beálltam meztelenül a zuhanykabinba, egyik kezemet kinyújtottam magam elé és egész testemmel a csempének támaszkodtam. Az ajtót hallottam elhúzódni, majd a szőke hajú lépett be rajta.
- Baj van, Hero? – Szólított meg becenevemen a hatalmas kék szemű, európai lány, aki az utóbbi időben egyre többször volt a vendégem. Válaszra viszont nem méltattam, elzártam a vizet és kinyitottam a kabin ajtaját.
- Zuhanyozz le, aztán menj – Törölközőt csavartam a derekam köré és hátrasimítottam a kezemmel sötét hajamat. Ismét a hálóba vitt utam, közben hallottam, ahogy megnyitja a csapot és a víz csobogni kezd. Gyorsan megtöröltem magam mindenhol, majd sietve ruhákat akasztottam testemre, elmaradhatatlan kellékeim közé tartozott a napszemüveg és sapka. Orromra ültettem a szemüveget, a sapkát pedig az arcomba húztam. El akartam kerülni a figyelemfelkeltést, elegem volt már az emberekből, a fényképező vakujából…
Végül, miután elkészültem, a táskámért nyúltam, belepakoltam az alapvető dolgaimat, mint például a cigarettát és fájdalomcsillapítót. Nem akartam most Vinnel túl sokat beszélgetni, sem enyelegni, ezért nekiindultam az ajtónak, de a lábammal a földön hagyott boros poharak egyikét feldöntöttem, a vörös ital pedig szépen beitta magát a hófehér szőnyegbe, de mit sem törődve vele haladtam tovább a zár felé. Máris a folyosón találtam magam, lábaim szinte maguktól vittek előrefelé. Fülembe dugtam a fekete fülhallgatót és benyomtam kedvenc balladáim egyikét, teljesen átszellemültem. Kiértem az utcára, már szakadt az eső. Nem zavartattam magam, feldobtam a kapucnimat a fejemre és elindultam céltalanul előre az emberi ösvényen. Lehajtott fejjel közlekedtem, hiszen a beteges rajongók és lesifotósok mindenhol vártak és követtek ahova csak lehetett. Akarva akaratlanul néha nekem ütköztek az emberek testükkel, a szakmámban töltött idő alatt sikeresen megutáltam az emberi érintést. Nagyon ritkán viseltem el, csak akkor, hogyha a helyzet megkövetelte azt.
Hirtelen egy ütést éreztem a tarkómon; leverte a fejemről a sapkát. Eleinte reagálni sem tudtam, majd erőt vettem fáradt testemen és hátrafordítottam az arcomat támadóm felé.
Egy nálam legalább tíz évvel fiatalabb, egyenruhába öltözött diáklány volt az, arcát eltorzította a düh és a méreg.
- Tönkre akartad tenni Yunho és Changmin oppat! Dögölj meg! – Ordított rám a tinédzser lány, én pedig kifejezéstelen arccal álltam a tekintetét. Felvettem a földön már teljesen elázott sapkát és továbbra is csak álltam a lány előtt, vártam, hogy mi lesz a következő elvetemült, beteg lépése. Megcsókol? Vagy megüt? Vagy még inkább elkezd velem üvölteni és próbál kellemetlen helyzetbe hozni? Egyre több és több variáció jutott eszembe, de végül egyik sem történt meg, a derékig érő hajú lány sértődötten és könnyekkel küszködve hátat fordított nekem s elszaladt.
Kicsavartam a vizes sapkát és eltettem a táskába, most már csak a kapucni takarta fejem búbját. Hosszú percek óta sétálhattam, mikor ráeszméltem, hogy egy emberre se néztem rá. Lehetett az férfi, nő, fiatal és öreg… egyik sem érdekelt. Nem ragadt meg egyiken se a szemem, egyikben sem láttam semmiféle különlegességet. Üres arcok, üres helyek mindenhol. Éreztem, hogy az idők során én magam is teljesen üressé váltam; mélyen, legbelül, akármennyire is próbáltam az ellenkezőjét mutatni. Valahol a lelkem mélyén vágytam a szeretetre, de túl önző és makacs voltam, hogy ezt bárkinek is őszintén kimutassam. Percek teltek el némán, magamba mélyedve… lábaim követték más emberek lábnyomait még végül egy parkhoz értem.
Ez volt a közös helyünk, ide jártunk ki még rég… Mikor még nem volt két csapat, hanem egyek voltunk mind. Nem volt te és én, csak mi.
A park közepén egy hatalmas kő emlékmű állt, azt pedig fák vették körül, amik lombját most barackszín virágok borították. Ahogy egyre közelebb értem, megpillantottam egy magas, elegáns alakot. Egyik keze zsebre volt dugva a másikkal pedig egy sötétbarna esernyőt tartott. Felemelt fejjel bámult az emlékműre, barna haja finoman hátra volt zselézve.
Egész testem megremegett; hirtelen rájöttem, hogy Ő az, az alak, akit keresek, Ő az, aki hiányzik nekem. Az egyik legjobb barátom ott állt tőlem pár méterre, de tudtam, hogy nem szólhatok hozzá és ő se hozzám. Hány év is telt el? 3 vagy talán 3 és fél? Nem is emlékszem pontosan…
Erőtlen lépésekkel közelítettem felé, egész testem megrökönyödött. Beszélni akartam vele, elmondani neki, hogy még mindig fontos és hiányzik nekem. Hiányzik a barátom.
Végül már csak egy lépés választott el bennünket, megálltam és hosszú karomat nyújtottam a teste felé, ajkaimat pedig szóra nyitottam. A torkomon egy árva hang sem jött ki, csak ott álltam lefagyva, szótlanul.
Az eső időközben elállt, a nap pedig lassan előtört a hatalmas felhők árnyéka mögül.
A nálam pár hónappal fiatalabb férfi összecsukta az esernyőt, majd finoman egy kézsuhintással lerázta azt, hangosan sóhajtott, aztán elindult balra. Nem vett észre, én pedig visszahúztam kezemet és figyeltem Yunho távolodó alakját.
Lekaptam a fejemről a kapucnit, orcámat az immár kék ég felé fordítottam, legszívesebben üvöltöttem volna, de nem tettem.
Ott álltam még mindig egyedül, hátrahagyottan és teljesen magányosan. Kissé nevetségesnek és szomorúnak találtam a helyzetet.
Ez lenne az az álom, amiért képes lennék meghalni? Meghalni, hogy visszakaphassam Őt és a barátságát?
Ez egy őrült világ, én pedig folyamatosan köröket futok érted, újra s újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése