Kora reggel lehetett, még az ég sem világosodott, engem pedig gyereksírás ébresztett. Mellettem ott feküdt a szerelmem, mit sem törődve a zavaró hangokkal. Gyorsan lerántottam magamról a takarót és elindultam a gyerekszoba felé, kitártam annak ajtaját, és megpillantottam könnyekben kitört gyermekem hadonászó kezecskéit, ahogy az ég felé kalimpált. - Itt vagyok már, semmi baj – Suttogtam oda kicsiny arcának, és a karjaimba véve dédelgetni kezdtem. Orcája ismét emberi színt öltött, elmúlt a dühtől való pirosság, én pedig utolsó könnyeit törölgettem a pofijáról. - Látom sikerült megnyugodnod, kedvesem – arcocskájára puha csókot nyomva, nekiindultam az ablakhoz. A nap már javában felkelőben volt, a horizonton megcsillantak a nap első sugarai, egy másodperc alatt szinte minden narancssárgás-rózsaszínes színben pompázott. Ajkaimat lassan mosolyra húztam; imádtam ezt a látványt. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy már csak a kislányom halk szuszogása töri meg a pici gyerekszoba nyugodt csöndjét. Elaludt. Visszasétáltam vele a rózsaszín ágyhoz és belefektettem kicsi testét, majd jó alaposan betakargattam, hogy meg ne fázzon. Kifelé a szobából óvatosan, zajt nem csapva behajtottam az ajtót. Utam most már a férjemhez vezetett vissza, a mi közös kis szobánkba. Több mint 5 éve voltunk házasok, boldogok, semmiben sem szenvedtünk hiányt, mindenünk meg volt a boldog élethez. Gyerek, ház, és pénz. Mégis, egy valami mindig a boldogságunk útjában állt, de erről Minho nem tudott… és nem is akartam, hogy megtudja. Odaültem az ágyunk szélére, és a tenyeremet az arcára tapasztottam. - Ébresztő! Hasadra süt a nap! – ismét kinéztem az ablakon, közben kedvesem arcát simogattam finoman, szeretetteljesen. Válaszképpen csak halk morgást kaptam, mire mosolyogva megráztam a fejemet és közelebb hajoltam a füléhez. - Mit szeretnél reggelire, hm? – arcon csókoltam, ettől féloldalas mosoly kúszott az arcára. - Téged? – tette fel a költői kérdést, és hirtelen erős, szálkás karjai közé húzott, nem engedett. – Végre itt vagy! Hogy van So Ah? – érdeklődött közös gyermekünk után. - Csak a szokásos reggeli nyűgösség, ismered – kerekedett ki az arcom a boldogságtól, de még mindig vártam a válaszára a reggelit illetően. - Ah, igen! Ne haragudj, rád bízom… - nézett vádlón a régi faliórára, amit még a nagyszüleitől kaptunk nászajándékként. – Annyira utálom, egész este kattogott, a falra
mászom tőle – kelt fel most már az ágyból Minho, hatalmasat nyújtózkodva. Megráztam a fejem, hiszen tudtam, hogy úgy sem válna meg tőle. - Legyen – Bólintottam a válaszára és a mosdóba vettem az irányt. Minden ottani dolgomat elvégezve, felöltözve, újult erővel a konyhába siettem. Kipakoltam mindent a hűtőből, ami szükséges volt, aztán nekiálltam elkészíteni a finom, energia dús ételt. Mindig többet készítettem, többet két adagnál. Tudtam, hogy valaki meg fog minket hamarosan látogatni, és ahogy ezt végiggondoltam, abban a pillanatban kopogtattak, én pedig az ajtóhoz siettem, és szélesre tártam a vendégünk előtt. - Jó reggelt! – köszöntött kellemes, fülbemászó hangján a világos barna hajú srác. Arcán kedves és biztató mosoly ült. – Bemehetnék? – kérdezte izgatottan. - Neked is jó reggelt, Jonghyun – gyorsan megigazítottam kósza tincseimet, beengedtem a lakásunkba, ő pedig peckesen, felemelt fejjel sétált be az étkezőbe. Jobban végigmértem, egészen tetőtől-talpig; egy krémszínű nadrágot viselt, egy fehér pólóval, azon pedig egy hózentrógert, ami összetartozott a nadrággal, de nem húzta a vállaira annak eredeti rendeltetésre szerint, csak hanyagul hagyta lógni a combjai mellett. - Gondolom fotózásról jöttél – csuktam be mögötte az ajtót szemforgatva, aztán megpillantottam Minho közeledő alakját So Ahval a karjaiban. Minho már egész megszokta, hogy Jonghyun ennyit jár hozzánk, csak az okát nem értette. Mindenesetre egyáltalán nem zavarta a fiú gyakori látogatása… Kijelentésemet csak egy bólintással nyugtázta, leült a székhez és a levegőbe szaglászott. - Nagyon finom illat van… - nézte, ahogy sertepertélek a konyhában, mikor pedig megpillantotta a kislányt Minho karjaiban, egyből odaugrott, hogy köszönjön neki. Hihetetlen, hogy mekkora szeretetet érzett a gyermek iránt, mennyire odaadó volt vele. Ilyenkor sose tudta elkerülni a figyelmemet, hogy mennyire hasonlít So Ah és Jonghyun… De lehet, hogy ezt csak én veszem észre ennyire. Gondolataimba mélyedve véletlen levertem a pultról egy kék poharat a kezemben tartott fakanállal. Hirtelen mindenki elhallgatott, csend lett. Emberi szónak, hangnak nyoma sem volt, csak a fortyogó vizet, a kattogó, vén órát és a madarak csicsergését lehetett hallani. A csöndet So Ah hangos sírása törte meg, valószínűleg nagyon megijesztettem. - Ne haragudj! – Szóltam oda a kicsinek, Minho pedig megrázta a fejét és kisétált vele a kertbe. – Mekkora béna vagyok – torkolltam le magamat és azonnal leguggoltam, elkezdtem összeszedni az üvegszilánkokat. - Ugyan már, ez mindenkivel előfordul – tette hozzá Jonghyun a maga fellengzős módján, majd óvatosan körbenézett. – Végre, csak mi ketten – odahajolt hozzám és az arcomra csókolt. Meglepettségemet nem tudtam leplezni és azonnal ellöktem magamtól. - Mégis mit képzelsz magadról, Jonghyun?! – Meredtem rá elkerekedett szemekkel majd miután nem válaszolt, újra a szilánkokat kezdtem szedegetni zavaromban. Aztán lehajolt hozzám, és ő is nekiállt a takarításnak. - Igazából nem értelek. Mindketten tudjuk az igazságot. Az egyedüli, aki nem veszi észre, hogy So Ah az én lányom az Ő – célzott ezzel Minhora, majd kiegyenesedett, mikor a kukában landoltak az összetört vizespohár maradványai. Gyorsan körbenéztem és reménykedtem, hogy se Minho, se So Ah nincsenek a közelben. A gyomrom görcsbe rándult; eddig ezt még sose mondta ki ennyire nyíltan, ennyire őszintén. Abban bíztam, hogy fogalma sincs a dologról. Tévedtem.
Hirtelen reagálni sem tudtam, elzártam a serpenyő alatt a gázt, úgy tettem, mint aki meg se hallotta. - Attól, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna meg, még igenis valóság volt. Főleg, hogy ennek a kapcsolatnak gyümölcse is lett – karba tette a kezeit. – Nem akarok neked se rosszat, se senkinek. Szavai messziről csengtek, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Gyötört a bűntudat, kínzott a fájdalom. Ebben a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mi az, ami helyes és mi az, ami nem. - Kinek nem akarsz rosszat? – Lépett be Minho So Ahval a karjaiban és egy zsebkendőért nyúlt, majd letörölte a kicsi arcán fénylő nyálcsíkot, tekintete kíváncsivá vált. Jonghyun megrázta a fejét, mintha csak bolondozott volna. - Jól érezted magad apával? – néztem bele hatalmas, mogyoróbarna szemeibe, aztán a mellkasomhoz öleltem gyermekemet. Válasza néhány pici gügyögés és egy hatalmas mosoly volt. - Szóval igen – megpuszilgattam, aztán bevonultam a szobába megetetni. Hallottam, ahogy Minho és Jonghyun beszélgetnek, a régi szép időkről, még mikor Minho nem lépett ki a csapatból. Hibásnak éreztem magam, hisz nem neki kellene most itt lennie velem, hanem Jonghyunnak. Az evés után So Ah szép lassan elaludt, én pedig kiságyába fektettem, majd halkan behúztam a sötétítő függönyöket. - Aludj jól, szépségem – simítottam végig világos színű haján, aztán kiindultam a fiúk után a kertbe. Mikor még nem volt So Ah, gyakorta jártunk ki erre a telekre Minhoval. Oda lépdeltem kecsesen az egyik barackfa alá. Még csak virágzott, de mindig lenyűgözött a kora nyári zöldellés, az, hogy minden növény kivirágzik. Oldalra néztem; a falnak egy zöld létra volt támasztva. Kezembe vettem a létrát és a fa törzsének döntöttem, majd elkezdtem rajta fölmászni; le akartam magamnak tépni a virágjából. - Hé, ha leesel, kinyírlak! – Szólt oda Jonghyun, mellette pedig Minho állt, akinek arcán hatalmas, sugárzó vigyor ült. Ügyetlenkedve leszaggattam egy virágszirmoktól roskadozó, vékony gallyat és a mellkasom elé emeltem. Rájuk néztem, és hirtelen eltűntek a kételyek, a fájdalom, s maga a bűntudat is. Ők voltak az én családom, és természetesen So Ah. Hiába nem Minho volt a vérszerinti apja a lányomnak, ettól függetlenül mindent megtesz érte, feladta a karrierjét is, még ha nem is neki kellett volna, és ezért tisztelem, és becsülöm is. Bár tisztában vagyok vele, hogy ő ezt nem tudja, de ha tudná is, biztos vagyok benne, hogy sajátjaként akarta volna nevelni a kislányt. De Minho mellett ott van Jonghyun, So Ah édesapja, életem első szerelme... Hogyan adhatnám fel mindezt? Ezt az érzést? Tudom, hogy mást sose fogok így ennyire szeretni, mert nekem ő az Igazi. Döntenem kell. Szép lassan kiegyenesedtem a létra tetején, lábujjhegyre álltam. Kezemben tartottam a barackfa gallyat és finoman eleresztettem ujjaim közül, a magas fű pedig pillanatok alatt magába nyelte a barackszín virágokat. Testemet nem tudván uralni elkezdtem előrefelé dőlni, mintha a szél kapott volna fel magával, hajamat huncutan dobálta ide-oda, a testem pedig könnyű lett, akár a tollpihe. A fiúk, ahogy a testem közeledett hozzájuk, még mindig csak mosolyogtak karjaikat kitárva
felém… Egy pillanat alatt minden elsötétült; nem éreztem semmit, se a fájdalmat, ahogy a fejem a földhöz csapódik, se azt, hogy valaki elkapott volna. Fény közelített felém, majd egyszer csak minden kivilágosodott és körvonalazódott. Ott álltam a kiságy fölött, mellette pedig Minho és Jonghyun… So Ah pici kezét fogták mind a ketten. - Ne sírj, anya vigyáz rád oda föntről – cirógatta meg Jonghyun a kicsit, Minho pedig helyeslően, fájdalommal az arcán bólogatott rá. Boldog voltam, attól függetlenül, hogy tudtam, már soha többé nem lehetek velük. De az erőt adott, hogy ők itt vannak egymásnak. A három legfontosabb személy az életemben.
Ne féljetek,
Vigyázok rátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése