A tegnapból szinte már semmire se emlékszem, csak arra hogy
visszajöttek mind a ketten. Ott feküdtem most egyedül a sötét szobában és a
plafont bámultam, már csak arra lettem figyelmes, hogy reggeledett, a nap szép
lassan feltört az égboltra. Egész este egy percet sem aludtam, de ez leginkább
Krisnek volt köszönhető. Mogorva viselkedése még mindig dühített s egyben
elkeserített. Élettelenül, mint egy zombi úgy keltem ki ágyamból s a fürdőbe
vettem az irányt, azonnal ledobtam magamról pizsamámat és a kádba vetettem
testem. Megnyitottam a csapot és hagytam, hogy egész testemet eláztassa a jó
forró víz, nem tellett több mint tíz-tizenöt percbe és törölközőmért nyúltam.
Kiszálltam a kádból és testemet méregetni kezdtem a hatalmas fürdőszobai
tükörben. Fogytam, biztosan a sok idegeskedés miatt, amit az elmúlt 3 hónapban
kellett elszenvednem. Egy falatot se tudtam leerőszakolni szerencsétlen
torkomon. Tiszta ruháimért kaptam, a fehérneművel kezdve húztam magamra egytől
egyig a ruhadarabjaimat. Mikor kész lettem lesétáltam a konyhába és egy körtét
kezdtem majszolni, telefonom megszólalt a körte pedig kihullott a kezemből és a
földre zuhant.
- Francba! – Csattantam fel és felvettem a földről, telefonomért nyúltam. Ismeretlen szám volt, azokat pedig soha se szoktam felvenni. – Már csak azért se. – Mondtam gonosz vigyorral az arcomon s elutasítóan kinyomtam a telefont. De nem adta fel, újra hívott. Forgattam szemeimet és most már lenémítottam a telefont, mosogatásnak kezdtem neki. Nem bírtam, ha valaki ennyire erőszakos, közben édesanyám jelent meg az étkezőben és csókot nyomott fejemre, mosolyt csalt arcomra.
- Kicsim el tudnál menni a boltba? – Kérdezte tőlem és épp reggeli kávéját készítette. – Itt a lista. – Nyomta a kezembe, igazából nem volt választásom csak úgy tettem, ahogy kért. Befejeztem a mosogatást és öltözködni kezdtem. Kabátomat hátamra terítettem, nyakamra sálat tekertem, csizmámat pedig lábamra húztam. Kinyitottam az ajtót, arcomba hideg szél csapott és testemet azonnal kirázta a hideg. Elindultam kifelé, amikor megpillantottam egy hókupacot. A rózsáim ott hevertek élettelenül, összefagyva. Leguggoltam és lesöpörtem róla a hótömeget. Teljesen elkeseredtem a látványtól, összefonnyadtam, mint a piros szirmok.
- Sajnálom Tao. – Motyogtam szinte már magamban, felemelkedtem és kezembe emeltem a csokrot, majd a kukába dobtam.
A nap szinte még alig kelt fel, az ég pedig narancssárgás-rózsaszínes árnyalatban pompázott, a távolból pedig már lehetett látni a hatalmas hófelhőket. Nyújtózkodtam egyet, s közben zaklatóm ismét hívott. Annyira felbosszantott, hogy végül megálltam a sarki bolt előtt és felvettem.
- Hihetetlen kitartó vagy. – Szóltam bele udvariatlanul, de kicsit sem érdekelt.
- Ismersz. – Szólt bele az ismerős, mély hang. – Ideje volt, hogy felvedd, bár gondolom ezt a tegnapi miatt van. – Folytatta.
- Kris… - Sóhajtottam, el is felejtettem, hogy dühömben az egyik este kitöröltem a számát. Homlokon csaptam magam. – Ouch! – Szólaltam fel fájdalmamban hangosabban, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy a vonal megszakadt. Bugyután néztem telefonomra, megvontam vállam.
- Az utóbbi időben ez lett a hobbid, hogy bántod magad? – Szólt hátam mögül az iménti hang, gyorsan megfordultam. Karba tett kézzel állt ott. Egy világos szín kabátot viselt, sötét farmert és egy férfi csizmát. Nyakán sál, fején pedig sapka, orrán pedig egy fekete napszemüveg ült.
- Te mégis mit keresel itt? – Kérdeztem tőle és azonnal beindultam a boltba, meg se vártam a válaszát. Már a látványa is feldühített, látni se akartam volna legszívesebben. A cetlit kezdtem olvasgatni, azonnal beugrott amikor Kris ott hagyott. Ajkaimra haraptam, hihetetlen vagyok. Összefolytak a betűk, mintha az a kis szó állt volna ott: „Sajnálom”… Lesokkoltam, mélyen belül még mindig nem tudtam megemészteni, kiheverni a dolgot.
- Jól vagy? – Lépett mellém és kihúzta ujjaim közül a sárga papírocskát. – Majd én segítek. – Mondta szinte már lovagiasan és elkezdte a halványzöld kosárkába pakolni, ami kellett. Nagy levegőt vettem, sapkámat pedig levettem fejemről, Kris tekintete rám tapadt.
- Megnőtt a hajad ______________________. – Sóhajtotta halkan s végig simította egy hosszabb hullámosabb tincsemet, félénken elhúzódtam.
- Valóban, egy kicsit nőtt. – Adtam neki igazat és tovább haladtam, le akartam rázni, kezéből pedig közben elvettem a kosarat. – Majd én.
Innentől nem szóltunk egymáshoz, csak követett engem némán. Mintha minden egyes mozdulatomra vigyázott volna, olyan volt, mint egy gazdáját őrző kiskutya. Kifizettem a boltban vásárolt élelmiszereket és elhagytam a boltot, a mögöttem jövő szőkeség ugyan így tett. Elindultam visszafelé a házunk felé, ő pedig még mindig követett egy szó nélkül. Egyre jobban dühített a dolog.
- Most miért követsz?! – Förmedtem rá és ökölbe szorítottam mancsomat, amiben a zacskó volt.
- Mert veled akarok lenni. – Válaszolta könnyedén, de nem nézett rám hanem a távolba bámult. – Mutatni akarok neked valamit… - Mélyhangján búgta.
- Mégis mit? – Kérdeztem tőle és folytattam az utam visszafelé.
- Majd meglátod, mindent a maga idejében. – Válasza közben a hó is elkezdett finoman szállingózni, válaszától csak még mérgesebb lettem ezért inkább rá is hagytam a dolgot.
- Sok bepótolni valónk van. – Fogalmam sem volt, hogy mire céloz. A fogadásra talán? Nekem az már semmit se jelentett, teljesen aktualitását vesztette… Végre házunk elé értünk, kinyitottam a kaput és belépdeltem rajta. – Megvárlak. – Neki dőlt a házunk előtt álló sötét BMWnek.
Felvontam szemöldökömet és cinikusan felcsattantam.
- Na persze. – Kacagtam ki halkan és benyitottam meleg kis otthonomba. A szüleim már az ajtóban vártak meglepetésemre.
- Hát ti? – Néztem rájuk mit sem tudván, válaszra várva. Édesanyám kezébe nyomtam a teli zacskót s megpaskoltam pirosra csípett arcomat, majd édesapámnál lévő utazótáskára lettem figyelmes. Rámutattam. – Az meg minek? – Bambultam rá semmit se értvén, elvettem tőle.
- Tudjuk kicsikém, hogy az utóbbi időszak nagyon nehéz volt számodra. De most itt az idő, hogy egy kicsit kikapcsolódj. – Édesanyám kerekded arcán mosoly ült, apám pedig szigorúan figyelt.
- Nem szívesen engedlek el, azaz igazság. De tudom, hogy ez jót fog neked tenni. – Sóhajtotta aggodalmaskodóan, de én nekem még mindig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélnek.
- Ti miről beszéltek? Semmit sem értek. – Tértem rá végül a tárgyra, kérdően néztem rájuk.
- Vancouverbe fogsz menni, ott töltheted a szilvesztert! – Csattant fel a boldogságtól anyám, én pedig elképedve bámultam rá. – Ilyen lehetőséget nem hagyhat ki az ember! – Tapsikált örömében, apám pedig bólogatott. Ledöbbenve álltam, egyáltalán nem akartam én sehova se menni.
- De … én nem akarok az Új Évet máshol tölteni, nekem az itthon tökéletesen megfelel! – Pirosodott el arcom a méregtől.
- Kénytelen leszel! – Szólt rám apám mennydörgő hangján s a csomagjaimmal elindult kifelé a sötét szín autóhoz. Kris a kocsinak dőlve várt apámra, majd elvette tőle a csomagokat és kezet fogtak. Hihetetlen mérges lettem, hogy merészeli ezt tenni? Becsapva érzem magam, hogy még a szüleimet is le tudta valamivel kenyerezni. Édesanyám unszolására s lökdösésére nagy nehezen megindultam a luxusautó felé.
- Jó utat kicsikém, vigyázz magadra! A telefonod mindig legyen bekapcsolva! – Szólt utánam és becsukta az ajtót, besiettek a házba a hideg elől s végül Kris foglalt helyet mellettem.
- Te még is mit képzelsz magadról?! – Húztam fel magam és ki akartam volna szállni az autóból, de az pedig már le volt zárva. – Ez emberrablás! – Nyüszítettem elhalóan, az autóban nagyon kellemes meleg volt, melegíteni kezdte az ülés derekamat, fenekemet és lábaimat. Amennyire csak tudtam belefúrtam magam a bőrülésbe, hirtelen ott termett arcom mellett, közel hajolt.
- Be akarlak mutatni a családomnak, kérlek, töltsd velem az Új Évet _____________________. – Simította végig hajamat óvatosan, szemeim kitágultak s meg se tudtam szólalni, arcomat vékony pír kezdte színezni. Szinte hihetetlennek tartottam, amit mondd.
Ismét ott éreztem magam ahonnan elindultam, mintha egy labirintusban keringenék… Újra meg újra az elején lyukadok ki és sose találom a célt, magát a kiutat.
Megint éreztem, hogy nem tudok rá haragudni, nem tudom mellőzni Őt. Valami vonzott hozzá, hihetetlenül kötődtem.
Közben a BMW motorja felhördült halkan és az autó neki is indult, egyenest a repülőtér felé vettük az irányt.
Egészen a repülőtérig egy árva szót se szóltunk egymáshoz, eszembe jutott, hogy milyen Poklot éltem át itt hónapokkal ezelőtt. Elfogott a keserűség, ajkaimat kezdtem vadul harapdálni.
- Ígérem, minden rendben lesz. Ne félj. – Szólt hozzám a sötétszőke hajú, közben távolról már hallottam a fanok őrjöngését, sikításaikat pár pillanat múlva arcomnál fogva közelebb húzott.
- Zálogként. – Csókolt puha ajkaimra és kedves, lágy mosoly húzódott arcán. Én pedig csak bámultam bele mézbarna szemeibe, ami szinte magába szippantott.
Elsüllyedtem…
Akarom ezt az egészet? Helyes, hogy vele megyek… és vele töltöm az Új Évet?
Félek. Mi lesz, ha újra megbánt? Mi lesz, ha újra fájni fog?
Talpon kell maradnom, nem eshetek el a legnagyobb harcban.
De bármennyire is félek, egy érzés még mindig csábítóbb. Csábítóbb, hogy vele lehetek… szinte már mámorító, mint maga a Mennyország.~
- Francba! – Csattantam fel és felvettem a földről, telefonomért nyúltam. Ismeretlen szám volt, azokat pedig soha se szoktam felvenni. – Már csak azért se. – Mondtam gonosz vigyorral az arcomon s elutasítóan kinyomtam a telefont. De nem adta fel, újra hívott. Forgattam szemeimet és most már lenémítottam a telefont, mosogatásnak kezdtem neki. Nem bírtam, ha valaki ennyire erőszakos, közben édesanyám jelent meg az étkezőben és csókot nyomott fejemre, mosolyt csalt arcomra.
- Kicsim el tudnál menni a boltba? – Kérdezte tőlem és épp reggeli kávéját készítette. – Itt a lista. – Nyomta a kezembe, igazából nem volt választásom csak úgy tettem, ahogy kért. Befejeztem a mosogatást és öltözködni kezdtem. Kabátomat hátamra terítettem, nyakamra sálat tekertem, csizmámat pedig lábamra húztam. Kinyitottam az ajtót, arcomba hideg szél csapott és testemet azonnal kirázta a hideg. Elindultam kifelé, amikor megpillantottam egy hókupacot. A rózsáim ott hevertek élettelenül, összefagyva. Leguggoltam és lesöpörtem róla a hótömeget. Teljesen elkeseredtem a látványtól, összefonnyadtam, mint a piros szirmok.
- Sajnálom Tao. – Motyogtam szinte már magamban, felemelkedtem és kezembe emeltem a csokrot, majd a kukába dobtam.
A nap szinte még alig kelt fel, az ég pedig narancssárgás-rózsaszínes árnyalatban pompázott, a távolból pedig már lehetett látni a hatalmas hófelhőket. Nyújtózkodtam egyet, s közben zaklatóm ismét hívott. Annyira felbosszantott, hogy végül megálltam a sarki bolt előtt és felvettem.
- Hihetetlen kitartó vagy. – Szóltam bele udvariatlanul, de kicsit sem érdekelt.
- Ismersz. – Szólt bele az ismerős, mély hang. – Ideje volt, hogy felvedd, bár gondolom ezt a tegnapi miatt van. – Folytatta.
- Kris… - Sóhajtottam, el is felejtettem, hogy dühömben az egyik este kitöröltem a számát. Homlokon csaptam magam. – Ouch! – Szólaltam fel fájdalmamban hangosabban, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy a vonal megszakadt. Bugyután néztem telefonomra, megvontam vállam.
- Az utóbbi időben ez lett a hobbid, hogy bántod magad? – Szólt hátam mögül az iménti hang, gyorsan megfordultam. Karba tett kézzel állt ott. Egy világos szín kabátot viselt, sötét farmert és egy férfi csizmát. Nyakán sál, fején pedig sapka, orrán pedig egy fekete napszemüveg ült.
- Te mégis mit keresel itt? – Kérdeztem tőle és azonnal beindultam a boltba, meg se vártam a válaszát. Már a látványa is feldühített, látni se akartam volna legszívesebben. A cetlit kezdtem olvasgatni, azonnal beugrott amikor Kris ott hagyott. Ajkaimra haraptam, hihetetlen vagyok. Összefolytak a betűk, mintha az a kis szó állt volna ott: „Sajnálom”… Lesokkoltam, mélyen belül még mindig nem tudtam megemészteni, kiheverni a dolgot.
- Jól vagy? – Lépett mellém és kihúzta ujjaim közül a sárga papírocskát. – Majd én segítek. – Mondta szinte már lovagiasan és elkezdte a halványzöld kosárkába pakolni, ami kellett. Nagy levegőt vettem, sapkámat pedig levettem fejemről, Kris tekintete rám tapadt.
- Megnőtt a hajad ______________________. – Sóhajtotta halkan s végig simította egy hosszabb hullámosabb tincsemet, félénken elhúzódtam.
- Valóban, egy kicsit nőtt. – Adtam neki igazat és tovább haladtam, le akartam rázni, kezéből pedig közben elvettem a kosarat. – Majd én.
Innentől nem szóltunk egymáshoz, csak követett engem némán. Mintha minden egyes mozdulatomra vigyázott volna, olyan volt, mint egy gazdáját őrző kiskutya. Kifizettem a boltban vásárolt élelmiszereket és elhagytam a boltot, a mögöttem jövő szőkeség ugyan így tett. Elindultam visszafelé a házunk felé, ő pedig még mindig követett egy szó nélkül. Egyre jobban dühített a dolog.
- Most miért követsz?! – Förmedtem rá és ökölbe szorítottam mancsomat, amiben a zacskó volt.
- Mert veled akarok lenni. – Válaszolta könnyedén, de nem nézett rám hanem a távolba bámult. – Mutatni akarok neked valamit… - Mélyhangján búgta.
- Mégis mit? – Kérdeztem tőle és folytattam az utam visszafelé.
- Majd meglátod, mindent a maga idejében. – Válasza közben a hó is elkezdett finoman szállingózni, válaszától csak még mérgesebb lettem ezért inkább rá is hagytam a dolgot.
- Sok bepótolni valónk van. – Fogalmam sem volt, hogy mire céloz. A fogadásra talán? Nekem az már semmit se jelentett, teljesen aktualitását vesztette… Végre házunk elé értünk, kinyitottam a kaput és belépdeltem rajta. – Megvárlak. – Neki dőlt a házunk előtt álló sötét BMWnek.
Felvontam szemöldökömet és cinikusan felcsattantam.
- Na persze. – Kacagtam ki halkan és benyitottam meleg kis otthonomba. A szüleim már az ajtóban vártak meglepetésemre.
- Hát ti? – Néztem rájuk mit sem tudván, válaszra várva. Édesanyám kezébe nyomtam a teli zacskót s megpaskoltam pirosra csípett arcomat, majd édesapámnál lévő utazótáskára lettem figyelmes. Rámutattam. – Az meg minek? – Bambultam rá semmit se értvén, elvettem tőle.
- Tudjuk kicsikém, hogy az utóbbi időszak nagyon nehéz volt számodra. De most itt az idő, hogy egy kicsit kikapcsolódj. – Édesanyám kerekded arcán mosoly ült, apám pedig szigorúan figyelt.
- Nem szívesen engedlek el, azaz igazság. De tudom, hogy ez jót fog neked tenni. – Sóhajtotta aggodalmaskodóan, de én nekem még mindig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélnek.
- Ti miről beszéltek? Semmit sem értek. – Tértem rá végül a tárgyra, kérdően néztem rájuk.
- Vancouverbe fogsz menni, ott töltheted a szilvesztert! – Csattant fel a boldogságtól anyám, én pedig elképedve bámultam rá. – Ilyen lehetőséget nem hagyhat ki az ember! – Tapsikált örömében, apám pedig bólogatott. Ledöbbenve álltam, egyáltalán nem akartam én sehova se menni.
- De … én nem akarok az Új Évet máshol tölteni, nekem az itthon tökéletesen megfelel! – Pirosodott el arcom a méregtől.
- Kénytelen leszel! – Szólt rám apám mennydörgő hangján s a csomagjaimmal elindult kifelé a sötét szín autóhoz. Kris a kocsinak dőlve várt apámra, majd elvette tőle a csomagokat és kezet fogtak. Hihetetlen mérges lettem, hogy merészeli ezt tenni? Becsapva érzem magam, hogy még a szüleimet is le tudta valamivel kenyerezni. Édesanyám unszolására s lökdösésére nagy nehezen megindultam a luxusautó felé.
- Jó utat kicsikém, vigyázz magadra! A telefonod mindig legyen bekapcsolva! – Szólt utánam és becsukta az ajtót, besiettek a házba a hideg elől s végül Kris foglalt helyet mellettem.
- Te még is mit képzelsz magadról?! – Húztam fel magam és ki akartam volna szállni az autóból, de az pedig már le volt zárva. – Ez emberrablás! – Nyüszítettem elhalóan, az autóban nagyon kellemes meleg volt, melegíteni kezdte az ülés derekamat, fenekemet és lábaimat. Amennyire csak tudtam belefúrtam magam a bőrülésbe, hirtelen ott termett arcom mellett, közel hajolt.
- Be akarlak mutatni a családomnak, kérlek, töltsd velem az Új Évet _____________________. – Simította végig hajamat óvatosan, szemeim kitágultak s meg se tudtam szólalni, arcomat vékony pír kezdte színezni. Szinte hihetetlennek tartottam, amit mondd.
Ismét ott éreztem magam ahonnan elindultam, mintha egy labirintusban keringenék… Újra meg újra az elején lyukadok ki és sose találom a célt, magát a kiutat.
Megint éreztem, hogy nem tudok rá haragudni, nem tudom mellőzni Őt. Valami vonzott hozzá, hihetetlenül kötődtem.
Közben a BMW motorja felhördült halkan és az autó neki is indult, egyenest a repülőtér felé vettük az irányt.
Egészen a repülőtérig egy árva szót se szóltunk egymáshoz, eszembe jutott, hogy milyen Poklot éltem át itt hónapokkal ezelőtt. Elfogott a keserűség, ajkaimat kezdtem vadul harapdálni.
- Ígérem, minden rendben lesz. Ne félj. – Szólt hozzám a sötétszőke hajú, közben távolról már hallottam a fanok őrjöngését, sikításaikat pár pillanat múlva arcomnál fogva közelebb húzott.
- Zálogként. – Csókolt puha ajkaimra és kedves, lágy mosoly húzódott arcán. Én pedig csak bámultam bele mézbarna szemeibe, ami szinte magába szippantott.
Elsüllyedtem…
Akarom ezt az egészet? Helyes, hogy vele megyek… és vele töltöm az Új Évet?
Félek. Mi lesz, ha újra megbánt? Mi lesz, ha újra fájni fog?
Talpon kell maradnom, nem eshetek el a legnagyobb harcban.
De bármennyire is félek, egy érzés még mindig csábítóbb. Csábítóbb, hogy vele lehetek… szinte már mámorító, mint maga a Mennyország.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése