In Heaven ~ (EXO-M Kris) Part 18.

                     


Folyamat fejemben lejátszódott a kérdés, amit nekem szánt.

- Még mindig ilyen naiv vagy? Még mindig ilyen naiv vagy? Még mindig ilyen naiv vagy? – Zúgott, bizsergett agyam tőle. Lesokkoltam, lefagytam és válaszolni sem bírtam. Könnyeim gyorsan gördültek le piros pozsgás arcomon. Lehajtottam fejemet, hajam takarta arcom nagy részét.
- Jól vagy? – Kérdezte most már tőlem valójában, nem csak a fantáziám játszadozott velem. Közelebb lépett hozzám, mindig egy lépéssel közelebb hozzám. Gyorsan letöröltem könnyeimet, most jött ki rajtam úgy látszik az elmúlt három hónap hatása. Nevetséges és szánalmasnak tűnhetek, ezt be kell fejeznem azonnal.  Megállt előttem és csak bámult rám mogyoróbarna szemeivel, egy szót sem szólt s válaszomra várt. Kínossá vált és egyre fájdalmasabbá a köztünk lévő távolság. Hatalmas szakadékot éreztem kettőnk között, pedig itt volt előttem csak egy karnyújtásnyira.
- Eltűntél. – Mondtam neki elcsukló hangon, egész testemben remegtem. Felnéztem rá, tekintetünk találkozott végre.
- El kellett mennem, te is tudod. – Válaszolta hidegen, megbánást sem mutatva felém. Karba tette kezeit és tekintetét a sötét erdő felé fordította. El sem hittem, hogy semmit sem érzett illetve érez irántam, ez megdöbbentett. Kezem akaratlanul is magától megindult és ütésre kényszerített engem. Nem voltam az a pofozkodós fajta, de most helyét éreztem a dolgoknak.  Hideg ujjakat éreztem csuklóm körül, erősebben megszorította.
- Megérdemelném, de köszönöm nem kérem. – Mondta Kris mély hangján és elengedte a kezemet. – Sajnálom, hogy ez az egész így alakult. De valahogy be kellett fejeznünk ezt az egészet… Te is nagyon jól tudod. – Mintha egy szülő szidta volna gyerekét, úgy beszélt velem. Döbbenet lett urrá arcomon, ajkaimat tátottam.
- Veled… meg mi történt? – Suttogtam el halkan. – Ez nem te vagy Kris, te nem vagy ilyen. – Folytattam orrom alatt az elhaló motyogást.
- Milyen nem vagyok?! – Üvöltött rám és mellkasa gyorsan mozgott fel s alá. – De én ilyen vagyok, kihasználtalak. – Ontotta rám egyre gonoszabb és kíméletlenebb szavait. Mintha hátamat és szívemet is hatalmas késszúrások érték volna. Hihetetlenül fájt.  Akármennyire nem akartam megszégyenülni előtte, nem sikerült. Ismét könnyeim potyogni kezdtek, mint a záporeső. Keserves sírásba kezdtem, Ő pedig csak bámult rám némán.
- Menj haza, késő van már… meg ne fázz. – Mély hangja fülembe siklott, majd hátat fordított és elindult abba az irányba ahonnan jött.
Ugyan azt éreztem, mint a repülőtéren, magatehetetlen voltam. Belül üvöltöttem neki, ordítottam, hogy

„szeretlek”,„akarlak” és hogy” ne hagyj itt”, de ajkaimon egy szó se csusszant ki.  Bámultam egészen addig ameddig el nem tűnt, ismét ott álltam egyedül a havas úton. Nem értettem semmit, nem értettem, hogy miért tette ezt. Valóban csak kihasznált? Egy voltam a sok közül?

Hajamba túrtam és leültem a hideg hóba, telefonomat szedtem elő kabátzsebemből, kikerestem a számomra fontos számot és hívni kezdtem. Szükségem volt Taora most azonnal.
- Tudom, hogy te is itt vagy… Találkozzunk. – Parancsoltam szinte sírós hangon.
- ___________________________, hol vagy?! Már órák óta téged kereslek. – Lihegett a telefonba, valószínűleg futott.
- Nem messze tőlünk, hol találkozzunk? – Kérdeztem és erőt vettem magamon, sikeresen felálltam s neki indultam visszafelé, ellenkező irányba amerre Kris sétált.
- Találkozzunk a suli előtt, onnan pedig kitaláljuk. – Nyögte és rám is rakta a telefont. Tudomásul vettem a nekem szánt információt, telefonomat pedig elraktam.
Az iskola felé vettem az irányt, közben próbáltam elterelni a gondolataimat a fájdalmas beszélgetésről, a megszégyenítésemről.  Nem tellett több mint 10-15 percbe és oda is értem, lesöpörtem a hó csillagokat a kabátomról, fájdalmasat sóhajtottam.
- Hát megvagy! – Kiáltott rám hirtelen és karjaiba zárt, a hóba pedig egy csokor rózsa hullott. Tao volt az, erősen karjai közt tartott s így melegíteni kezdte testemet. Hihetetlen boldog érzés járt át, Ő volt az én mentsváram. Meg se tudtam vizsgálni arcát vagy akár csak végig mérni őt, csak sötétséget láttam, arcomat mellkasába fúrtam. Jól esett a gondoskodása.
- Hiányoztál. – Végre elengedett, könnyes szemeimet megtörölgettem ismételten. Nem akartam, hogy lássa, hogy baj van. Boldog pillanatokat akartam vele együtt eltölteni. Hiszen nem tudtam, hogy mikor kell ismét visszamenniük a csapattal Kínába.
Végig mérhettem végre. Bőre még mindig indiánszín volt, haja pedig sötét. Egy fekete szöveg kabátot viselt, egy rozsdabarna sállal a nyakában. Sötét, koptatott farmer volt lábain, cipőként pedig egy szintén rozsdabarna csizma. Jól festett, mintha egy magazinból lépett volna ki.
- Áhh, ne haragudj! – Vette fel a rózsacsokrot a földről, és a havas szirmokat gyorsan, óvatosan lesöprögette. – Ezt neked hoztam. – Mosolygott akár csak egy kisgyermek. Kedves gesztusnak tartottam és jól is esett, hogy gondolt rám így hát elvettem tőle a nekem szánt csodálatos virágkölteményt.
- Köszönöm… - Motyogtam zavaromban, arcomra pír ült ki. – Hová menjünk? – Szorítottam mellkasomhoz a csokrot, majd az órájára pillantottam és arra lettem figyelmes, hogy már lassan éjfél elmúlt.
- Úristen, nekem haza kell mennem! – Vinnyogtam fel hangosan és már indultam is volna mikor visszarántott magához.
- Nem mehetsz haza még, hiszen hónapok óta nem láttalak. Én ennyivel nem emlékszem meg… - Mondta kissé sértődötten és még mindig nem eresztette alkaromat, majd beletörődően válaszolt. – Legalább akkor had kísérjelek haza. Oké? – Mosolygott, én pedig sietősen gyorsan rábólintottam és már indultunk is el visszafelé hozzánk, közben a hóesés egyre csak felerősödött a széllel egyetemben.
- Már csak egy utca. De te rendben leszel? – Kérdeztem tőle aggodalmasan és megborzoltam vékony kis mancsommal haját, így lesöpörve róla a havat.
- Miattam ne aggó--… - Hallgatott el mikor házunk elé értünk, nem értettem miért akadt el szava ezért én is oda kaptam fejemet.
Az ajtónktól nem messze a falnak támaszkodva állt lehajtott fejjel a sötét szőke hajú, mikor meghallott minket oda fordította fejét. Fogalmam sem volt róla mit kereshet itt ilyenkor illetve, hogy mit akarhatott.
- Te mit keresel itt? – Nyitottam ki a kiskaput és beléptem rajta, Tao pedig követett. Láttam, ahogy a másik srác a kezemben lévő csokrot méregette, majd rám szegezte tekintetét.
- Csak tudni akartam, hogy haza értél e már. – Válaszolt, őszintének tűnt, de attól független egyáltalán nem hatott meg. Ki se tudtam verni fejemből, ahogy viselkedett.
- Akkor most már tudod, élek még. – Tao kezéért nyúltam hátra és megfogtam azt. – Most már mehetsz. – Tettem hozzá könyörtelenül, de mintha rám se figyelt volna. Tao felé kapta fejét és neki szegezte a következő kérdést.
- Ezt neki hoztad? – Kérdezte a tőle fiatalabbtól s elindult felénk, láttam ahogy keze megfeszül s ökölbe szorítja.
- Ha már te nem. – Vigyorodott el. – De semmi szükség arra, hogy most eljátszd a nagyfiút. – Közöny hangzott ki hangjából, elengedtem a kezét.
Kris cinikusan felnevetett és kezét emelte Tao felé, hogy öklével arcon csapja a fekete hajút. Nem akartam ezt a veszekedést, se verekedést.
- Elég legyen már! – Szóltam rájuk, mikor épp kinyílt a bejárati ajtó. Édesapám lépett ki rajta és szigorú pillantást vetett a két fiúra.
- ______________________________, Ideje volt már hogy haza gyere… - Szidott le természetesen. – És kik ezek a kis mitugrászok? – Karba tette vaskos kezeit és válaszomra várt.
- Csak az osztálytársaim, nincs gond Apu! Tényleg… - Válaszoltam neki hevesen.
- Gyere be, késő van. – Mondta s ránk hagyta a dolgot. De mélyen belül hálás voltam neki, hiszen ez mentette meg Taot Kris ütésétől.
- Majd holnap felhívlak rendben? – Néztem kedvesen a sötétebb hajúra, így próbáltam búcsúzásra ösztönözni, mire Ő csak viszonozta bólintással.
- Rendben leszel? – Nézett Krisre, nem szívesen hagyott minket kettesben.
- Rendben leszek, jó éjt. – Búcsúztam el tőle és már csak arra lettem figyelmes, ahogy kisétál a kapun és kinyitja a piros esernyőt. Emlékeztem rá, elmosolyodtam kislányosan. Mintha egy festményt néztem volna, a piros esernyőt kis hópelyhek milliói temették el pillanatok alatt, majd egyszer csak eltűnt a srác az utca végében. Krisre fordítottam a tekintetemet, majd a karjaimban heverő rózsa csokorra.
- Láthatod, haza értem minden rendben van. Mehetsz. – Kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de hirtelen egy erős tépő érzést éreztem mellkasomon. A rózsáknak már csak hűlt helyét érezhettem, ott hevert távol a hóban. Kris egy könnyed mozdulattal el vette tőlem és tönkre zúzta az ajándékomat.
- Még is mi a fenét képzelsz te magadról?! Nem elég, hogy megalázol többször is? Itt hagytál egy büdös szó nélkül és még neked áll feljebb? Mégis milyen emb--- - Zúdítottam rá haragomat míg végül testem neki csapódott  a hideg téglafalnak, ajkaimat pedig betapasztotta hatalmas tenyerével. Fájdalmas volt tekintete, már nem volt olyan mint az erdő mellett. Nem bírtam rajta kiigazodni. Aligha észrevehetően ajkaimra haraptam, nem akartam ismét sírni, hiszen nem vagyok már kisgyerek.
- Maradj már csöndben… kérlek. – Elvette hideg tenyerét puha ajkaim elől és közelebb hajolt hozzám. – Már nem is emlékszem milyen megcsókolni téged… - Szemeim kipattantak, arcom égett a pírtól, egy könny gördült le arcomon. Egy gyors mozdulattal letörölte azt, mindkét tenyerével közrefogta arcomat. Szemem sarkából pedig a rózsacsokorra lettem figyelmes, amit a hó gyorsan kezdett maga alá temetni.
- Nem lehet mindent ennyivel elintézni, tanuld meg. – Húztam el arcomat és kezeimmel eltoltam magamtól a fiút.
- Jó éjt… - Kívántam neki és kinyitottam az ajtót, beléptem rajta magam mögött hagyva Őt s a megfagyott rózsákat.



Ahogy a hó eltemette a rózsaszirmokat úgy akartam én is őt eltemeti jó mélyre a szívemben, el kell végre Őt engednem.
Talán ebben a világban nem, de talán máshol együtt lehetünk egyszer.
De nem most…~