Éreztem ahogy a tömeg csak sodor magával, ide-oda csapódott testem. Rezzenéstelen arccal követtem az előttem haladó Junsu-t. Voltak pillanatok amikor csak a hátára pillantottam, Kiakartam jutni minél előbb...
Vakuk fénye vakított meg, szinte már az arcomba nyomták telefonjaikat, fényképezőgépüket. A tömeggel együtt járó ricsajból nem hallottam semmit fejhallgatómnak köszönhetően. Körülöttünk több testőr is állt, de ők se túl sok sikerrel tudták megfékezni a szinte hömpölygő tömeget. Testem ismét magatehetetlenül a tömeggel együtt úszott. Mintha szardíniává változtam volna... Szánalmasnak éreztem magam.
Akárhová néztem embereket láttam, ismeretlen arcokat. Voltak köztük az örömtől eltorzultak, voltak kifejezéstelenek, valaki örömében még sírt is s néhol ijesztőbbnél ijesztőbbeket fedeztem fel.Végre sikerült utat csinálni, könnyebben ment a haladás, sietősebbre vettük mindannyian. Igyekezetem közben megigazítottam vállamon a táskát. Próbáltam róluk tudomást sem venni. Kizárni, kizárni minden embert. Egyedül csak én voltam, Én. Ismét megrökönyödött a sor, éreztem ahogy védelmező kezek érintenek meg. Álltunk egy kis ideig. Még mindig nem hallottam semmit a zenétől, nem is akartam. Csak arra lettem figyelmes, hogy a coordi noona ordibál. Bár mindenki ugyan így tett. Üvöltöztek, ordibáltak zajongtak... Egy tenyeret éreztem hátamon, aki lökdösött előre magabiztosan; Gyerünk, gyerünk. - Noszogatott. Felemeltem kezemet mellkasom elé védelmezően. Vártam hogy ismét meginduljunk.Gondolatmenetem közepette egy lány esett lábaim elé. Megrémisztett belül, bár nem akartam kimutatni. Ilyenkor örültem az orromon ülő napszemüvegnek. Legszívesebben segítettem volna neki, de a tömeg és a testőrök csak löktek s löktek. Éreztem ahogy halántékomon az ér egyre jobban duzzad, ahogy vérrel telik meg... a csíkos párnát szorítottam továbbra is kezem közt, jobban rámarkoltam. Nem tudom hogy a lányt a tömeg lökte e ki, vagy rosszul lett e, de a biztonságiak és a coordi is felsegítették. Magatehetetlenül álltam ott. Ismét lökdösődések közepébe kerültem, éreztem ahogy vállam egy másik ember mellkasának csapódik. Egy pillanatra azt hittem elnyel a tömeg és magába szippant. Mikor végre lélegzethez jutottam előre felé löktek, kézről kézre adtak mint a gyerekek a labdát az óvodában. Megalázó volt...
Végre kiértünk az épületből, ott várt minket egy sötétített ablakú fekete jeep. Még mindig nem hagytak minket, a vaku szinte már megvakított. Foltokat láttam. Sikeresen kinyitották a kocsi ajtaját. Junsu egy gyors mozdulattal beszállt, követtem őt. Engem pedig végül Yoochun. Dörömböltek az ablak üvegen. Szép lassan leemeltem a szemüveget arcomról, szemeim elől. Társaimra pillantottam, számukra is megerőltető és fárasztó volt ez. Nem bírtam tovább, lehajtottam a fejemet és sírásban törtem ki, akár egy kisgyermek. A szemüveg nagyot koppant a kocsi padlóján, becsúszott az ülés alá. Yoochun szintén lehajtott fejjel ült tovább, fel sem nézett. Tudta hogy mit érzek. De úgy érezte nem kell mit mondania. Junsu közelebb húzódott hozzám és elmosolyodott, vállamra helyezte kezét.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. - Angyali mosolyával próbált megnyugtatni, láttam rajta hogy kimerült de lelket akar belém verni... S ebben a pillanatban elindult az autó, végre. A motor hangja megnyugtatóvá vállt számomra, hazafelé vettük az irányt.
Az út további részében nem szóltunk egymáshoz, csönd volt. Csak a fülhallgatómból szóló zongora lágy hangja ami megtörte a csöndet...
Megéri ez az egész...?
Akárhová néztem embereket láttam, ismeretlen arcokat. Voltak köztük az örömtől eltorzultak, voltak kifejezéstelenek, valaki örömében még sírt is s néhol ijesztőbbnél ijesztőbbeket fedeztem fel.Végre sikerült utat csinálni, könnyebben ment a haladás, sietősebbre vettük mindannyian. Igyekezetem közben megigazítottam vállamon a táskát. Próbáltam róluk tudomást sem venni. Kizárni, kizárni minden embert. Egyedül csak én voltam, Én. Ismét megrökönyödött a sor, éreztem ahogy védelmező kezek érintenek meg. Álltunk egy kis ideig. Még mindig nem hallottam semmit a zenétől, nem is akartam. Csak arra lettem figyelmes, hogy a coordi noona ordibál. Bár mindenki ugyan így tett. Üvöltöztek, ordibáltak zajongtak... Egy tenyeret éreztem hátamon, aki lökdösött előre magabiztosan; Gyerünk, gyerünk. - Noszogatott. Felemeltem kezemet mellkasom elé védelmezően. Vártam hogy ismét meginduljunk.Gondolatmenetem közepette egy lány esett lábaim elé. Megrémisztett belül, bár nem akartam kimutatni. Ilyenkor örültem az orromon ülő napszemüvegnek. Legszívesebben segítettem volna neki, de a tömeg és a testőrök csak löktek s löktek. Éreztem ahogy halántékomon az ér egyre jobban duzzad, ahogy vérrel telik meg... a csíkos párnát szorítottam továbbra is kezem közt, jobban rámarkoltam. Nem tudom hogy a lányt a tömeg lökte e ki, vagy rosszul lett e, de a biztonságiak és a coordi is felsegítették. Magatehetetlenül álltam ott. Ismét lökdösődések közepébe kerültem, éreztem ahogy vállam egy másik ember mellkasának csapódik. Egy pillanatra azt hittem elnyel a tömeg és magába szippant. Mikor végre lélegzethez jutottam előre felé löktek, kézről kézre adtak mint a gyerekek a labdát az óvodában. Megalázó volt...
Végre kiértünk az épületből, ott várt minket egy sötétített ablakú fekete jeep. Még mindig nem hagytak minket, a vaku szinte már megvakított. Foltokat láttam. Sikeresen kinyitották a kocsi ajtaját. Junsu egy gyors mozdulattal beszállt, követtem őt. Engem pedig végül Yoochun. Dörömböltek az ablak üvegen. Szép lassan leemeltem a szemüveget arcomról, szemeim elől. Társaimra pillantottam, számukra is megerőltető és fárasztó volt ez. Nem bírtam tovább, lehajtottam a fejemet és sírásban törtem ki, akár egy kisgyermek. A szemüveg nagyot koppant a kocsi padlóján, becsúszott az ülés alá. Yoochun szintén lehajtott fejjel ült tovább, fel sem nézett. Tudta hogy mit érzek. De úgy érezte nem kell mit mondania. Junsu közelebb húzódott hozzám és elmosolyodott, vállamra helyezte kezét.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. - Angyali mosolyával próbált megnyugtatni, láttam rajta hogy kimerült de lelket akar belém verni... S ebben a pillanatban elindult az autó, végre. A motor hangja megnyugtatóvá vállt számomra, hazafelé vettük az irányt.
Az út további részében nem szóltunk egymáshoz, csönd volt. Csak a fülhallgatómból szóló zongora lágy hangja ami megtörte a csöndet...
Megéri ez az egész...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése