Itt fekszel mellettem, félálmomból halk, de mégis
dörmögő horkolásod szakít ki. Most sem tudok aludni. Hosszú éjszakák óta
gondolkozom. Gondolkozom az elmúlt éveken, az eltöltött hosszú éveken.
Eszembe jut az első csókunk. Ugyan úgy, mint most, hideg decemberi idő volt s a szürke párna felhők ontották ki magukból a nagyobbnál nagyobb hópelyheket.
Lágyan tapadtak vastagabb ajkaid az enyémekre. A sóhajt, amit elengedtem te egy gyors mozdulattal elnyelted előlem.
Arra is emlékszem, hogy mennyire fáztam. Te csak könnyedén átkaroltál.
„Most már nem fázol, igaz?” tetted fel a kérdést, Én pedig csak bólintottam válaszképpen. Valóban tudom nem is vártál válaszra, akkor se engedtél volna el, hogyha én akartam volna. Mindig felindulásból cselekedtél és ez tetszett. Akkor éreztem igazán először, beléd szerettem.
Kikeltem az ágyból, a hűvös kőpadlóhoz tapadtak meztelen talpaim. Lépteim egymást követték, amikor az ajtóhoz értem visszatekintettem rád, te még mindig ártatlan, mondhatni angyali nyugodtsággal aludtál. Kedvesen elmosolyodtam s öltözni kezdtem. A ruhák egymás után kerültek kezeim közé, pillanatok alatt teljes felszerelésemben álltam a tükör előtt. Másodpercek múlva már lefelé sétáltam a lépcsőn elhagyva közös otthonunkat. Elhagyva az épületet egy nagyobbat ugorva csizmámmal belemélyedtem a frissen lehullott hóba. Játékosan ugráltam ide-oda, észre sem vettem, de egyre távolabb kerültem az otthontól. A messzeségben villogó piros-fehér fényeket méregettem, kezemet felemeltem a szemeim elé s hunyorítottam, jobban akartam látni a távol eső dolgokat is.
Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, egy kicsit még tudsz nélkülözni; gondoltam.
Tovább hagytam magam mögött saját lábnyomaimat, egészen addig ameddig el nem értem egy hatalmas óriáskerékig. A meglepettségtől a számat tátottam, azt akartam, hogy te is lásd. De egyedül álltam ott, teljesen egyedül.
Késő volt már, éjfél múlhatott, egy lélek sem járt errefelé. Lomhán, magányosan hajtotta önmagát a kerék. Ki akartam próbálni, de az „üzemen kívül” tábla pirosan jelzett figyelmeztetően, arcomra kiült a csalódottság.
Nevetést hallottam a háttérben. Ki lehet az ilyenkor? És mit csinálnak ilyenkor?
Megfordultam.
Te voltál az.
Magas voltál, vállaid pedig szélesek. Egy fekete sapkát, bőrkabátot és szemüveget viseltél. Arcod hirtelen megváltozott. A mosolygós arcot és az iménti nevetést, egy fagyos és rideg tekintet váltotta fel. Nem bírtam levenni feketeszín szemeidről a tekintetemet. Mindig teljesen letaglózott, mintha magába szippantott volna.
Most vettem csak észre, nem vagy egyedül.
Ez meg kicsoda? És miért vagy vele? Ezer meg ezer kérdés cikázott végig az agyamban. De a kérdésekre csak válaszként néma csönd jött.
Védelmezően álltál előtte, Ő pedig félénken húzódott mögéd.
Mit jelentsen ez az egész? Hiszen egy órával ezelőtt ott feküdtél mellettem, éreztem a melegséged, hallottam minden egyes lélegzetvételedet. Lefagytam, egy árva szó sem jött ki a torkomon. Meredten álltam előttetek, nem értettem semmit se.
„Menj már!” Üvöltöttél rám dühösen. Abban a pillanatban összerezzentem a félelemtől, hátrébb léptem.
„Nem hallottad?!” Kérdezted még dühösebben. Annyira megijedtem, hogy azonnal futásnak eredtem, egyenest vissza az „otthonunk” felé. Könnyek törtek elő, és szinte ráfagytak hófehér arcbőrömre. Ökölbe szorított kézzel szaladtam a kihalt utcán, a hó még nem lepte el az idefelé hagyott nyomaimat.
Kitéptem a bejárati ajtót s felrohantam a lépcsőn. Bíztam benne, hogy ez csak egy rémálom, hogy ott fogsz feküdni még mindig és vársz rám. Utam azonnal a hálóba vezetett.
Eltűntél.
Az ágy jobb oldala, megvetve, mintha senki sem feküdt volna ott jó ideje. Hideg volt és barátságtalan.
Rémülten néztem szét a szobában. Azonnal oda kaptam a gardróbszekrényhez, egy ruhád sem volt már benne, csak az enyémek.
Kényszeresen kutatni, keresni kezdtem utánad. De semmit se találtam, nyomod sem volt. Mintha napok, hónapok óta itt se jártál volna.
A nappaliban folytattam. Jobbra-balra kaptam tekintetemet, roppanást hallottam, nem figyelve lábaim alá, szúró érzést éreztem.
Felemeltem a lábamat, ott hevert összetörve a közös képünk. Fájdalmasan térdeltem le elé, könnyek között gyűjtöttem össze a szilánkokat, próbáltam összeilleszteni azokat, azt akartam, hogy ugyan olyan legyen minden, mint régen. Keserű könnyeim ízesítették meg a számat, hosszú tincseim pedig az arcomba hullottak. Kétségbeestem, féltem, egyedül voltam.
Nem voltál itt.
Elhagytál és csak az emlékekbe tudtam kapaszkodni.
Felordítottam fájdalmamban, hisz ujjaimat egyre több szilánk vágta meg, a bordó vér pedig kibuggyant bőröm alól.
Mással vagy már, mással vagy boldog. Csak Én vagyok az, aki a múltban él. Én vagyok az, aki még mindig akar, kíván és szeret téged.
Én vagyok az, aki szeret.
A szomszédos szoba ajtaja kinyílt és egy ismerős vékonyka lány lépett ki rajta.
„Jézusom, Chaerin!” csuklott el a hangod és ijedten azonnal magadhoz húztál. Én pedig tiltakoztam, nem akartam veled lenni, nem akartam, hogy újra álomba sírjam magam míg te a hajam simogatod megnyugtatóan. De nem adtad fel, nem hagytál ott a padlón. Kiegyenesítettél és vállaimra helyezted a kezed, dühös volt az arcod, de könnyeiddel küzdöttél a szánalmas látványom miatt.
Csak öt szót mondtál, sosem fogom elfelejteni.
„Én mindig itt leszek neked”
Eszembe jut az első csókunk. Ugyan úgy, mint most, hideg decemberi idő volt s a szürke párna felhők ontották ki magukból a nagyobbnál nagyobb hópelyheket.
Lágyan tapadtak vastagabb ajkaid az enyémekre. A sóhajt, amit elengedtem te egy gyors mozdulattal elnyelted előlem.
Arra is emlékszem, hogy mennyire fáztam. Te csak könnyedén átkaroltál.
„Most már nem fázol, igaz?” tetted fel a kérdést, Én pedig csak bólintottam válaszképpen. Valóban tudom nem is vártál válaszra, akkor se engedtél volna el, hogyha én akartam volna. Mindig felindulásból cselekedtél és ez tetszett. Akkor éreztem igazán először, beléd szerettem.
Kikeltem az ágyból, a hűvös kőpadlóhoz tapadtak meztelen talpaim. Lépteim egymást követték, amikor az ajtóhoz értem visszatekintettem rád, te még mindig ártatlan, mondhatni angyali nyugodtsággal aludtál. Kedvesen elmosolyodtam s öltözni kezdtem. A ruhák egymás után kerültek kezeim közé, pillanatok alatt teljes felszerelésemben álltam a tükör előtt. Másodpercek múlva már lefelé sétáltam a lépcsőn elhagyva közös otthonunkat. Elhagyva az épületet egy nagyobbat ugorva csizmámmal belemélyedtem a frissen lehullott hóba. Játékosan ugráltam ide-oda, észre sem vettem, de egyre távolabb kerültem az otthontól. A messzeségben villogó piros-fehér fényeket méregettem, kezemet felemeltem a szemeim elé s hunyorítottam, jobban akartam látni a távol eső dolgokat is.
Kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, egy kicsit még tudsz nélkülözni; gondoltam.
Tovább hagytam magam mögött saját lábnyomaimat, egészen addig ameddig el nem értem egy hatalmas óriáskerékig. A meglepettségtől a számat tátottam, azt akartam, hogy te is lásd. De egyedül álltam ott, teljesen egyedül.
Késő volt már, éjfél múlhatott, egy lélek sem járt errefelé. Lomhán, magányosan hajtotta önmagát a kerék. Ki akartam próbálni, de az „üzemen kívül” tábla pirosan jelzett figyelmeztetően, arcomra kiült a csalódottság.
Nevetést hallottam a háttérben. Ki lehet az ilyenkor? És mit csinálnak ilyenkor?
Megfordultam.
Te voltál az.
Magas voltál, vállaid pedig szélesek. Egy fekete sapkát, bőrkabátot és szemüveget viseltél. Arcod hirtelen megváltozott. A mosolygós arcot és az iménti nevetést, egy fagyos és rideg tekintet váltotta fel. Nem bírtam levenni feketeszín szemeidről a tekintetemet. Mindig teljesen letaglózott, mintha magába szippantott volna.
Most vettem csak észre, nem vagy egyedül.
Ez meg kicsoda? És miért vagy vele? Ezer meg ezer kérdés cikázott végig az agyamban. De a kérdésekre csak válaszként néma csönd jött.
Védelmezően álltál előtte, Ő pedig félénken húzódott mögéd.
Mit jelentsen ez az egész? Hiszen egy órával ezelőtt ott feküdtél mellettem, éreztem a melegséged, hallottam minden egyes lélegzetvételedet. Lefagytam, egy árva szó sem jött ki a torkomon. Meredten álltam előttetek, nem értettem semmit se.
„Menj már!” Üvöltöttél rám dühösen. Abban a pillanatban összerezzentem a félelemtől, hátrébb léptem.
„Nem hallottad?!” Kérdezted még dühösebben. Annyira megijedtem, hogy azonnal futásnak eredtem, egyenest vissza az „otthonunk” felé. Könnyek törtek elő, és szinte ráfagytak hófehér arcbőrömre. Ökölbe szorított kézzel szaladtam a kihalt utcán, a hó még nem lepte el az idefelé hagyott nyomaimat.
Kitéptem a bejárati ajtót s felrohantam a lépcsőn. Bíztam benne, hogy ez csak egy rémálom, hogy ott fogsz feküdni még mindig és vársz rám. Utam azonnal a hálóba vezetett.
Eltűntél.
Az ágy jobb oldala, megvetve, mintha senki sem feküdt volna ott jó ideje. Hideg volt és barátságtalan.
Rémülten néztem szét a szobában. Azonnal oda kaptam a gardróbszekrényhez, egy ruhád sem volt már benne, csak az enyémek.
Kényszeresen kutatni, keresni kezdtem utánad. De semmit se találtam, nyomod sem volt. Mintha napok, hónapok óta itt se jártál volna.
A nappaliban folytattam. Jobbra-balra kaptam tekintetemet, roppanást hallottam, nem figyelve lábaim alá, szúró érzést éreztem.
Felemeltem a lábamat, ott hevert összetörve a közös képünk. Fájdalmasan térdeltem le elé, könnyek között gyűjtöttem össze a szilánkokat, próbáltam összeilleszteni azokat, azt akartam, hogy ugyan olyan legyen minden, mint régen. Keserű könnyeim ízesítették meg a számat, hosszú tincseim pedig az arcomba hullottak. Kétségbeestem, féltem, egyedül voltam.
Nem voltál itt.
Elhagytál és csak az emlékekbe tudtam kapaszkodni.
Felordítottam fájdalmamban, hisz ujjaimat egyre több szilánk vágta meg, a bordó vér pedig kibuggyant bőröm alól.
Mással vagy már, mással vagy boldog. Csak Én vagyok az, aki a múltban él. Én vagyok az, aki még mindig akar, kíván és szeret téged.
Én vagyok az, aki szeret.
A szomszédos szoba ajtaja kinyílt és egy ismerős vékonyka lány lépett ki rajta.
„Jézusom, Chaerin!” csuklott el a hangod és ijedten azonnal magadhoz húztál. Én pedig tiltakoztam, nem akartam veled lenni, nem akartam, hogy újra álomba sírjam magam míg te a hajam simogatod megnyugtatóan. De nem adtad fel, nem hagytál ott a padlón. Kiegyenesítettél és vállaimra helyezted a kezed, dühös volt az arcod, de könnyeiddel küzdöttél a szánalmas látványom miatt.
Csak öt szót mondtál, sosem fogom elfelejteni.
„Én mindig itt leszek neked”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése